Brandon B. Hawks & Cedric Ellwood

Nem könnyű a félvérek élete. Elég előre néznem és máris tudom mennyire nem tökéletes a mi életünk. Folyton vért kell innunk és az macerás ügy, mert nem minden vámpír olyan nagylelkű mint az apáink. Mondjuk nem értettem mi baja lehet Brandonnak, éppen ezért furcsa szemekkel néztem rá. Arra gondoltam, hogy puskázott az egyik felmérőnél és most attól fél a tanár le fogja buktatni őt. Vagy nem tanult. Amit őszintén belőle sosem tudnék kinézni. Nem mert a barátom és a szambatársam, aki nem mellesleg, de tényleg nem tud hazudni. Amúgy sem, de próbálkozni azért csak szabad… vagy nem? Tudom, hogy úgysem menne nekem, mert az első perctől az utolsó percig míg elmondom amit szeretnék le fogok bukni.
Annyira utálom, hogy vért kell innunk és nem lehetünk olyanok mint a többiek. Akkor gondtalan lenne az életünk, nem kellene azon rágódnunk, hogy mikor bukunk le egy egyszerű halandó előtt. Vagy akár a hazásság, mit teszünk akkor, ha véletlenül időközben másba szeretünk bele? Mondjuk az igazságot biztos nehéz lesz elmondani, de az olyan okos gondolkodók, mint amilyen én vagyok biztos megoldják.
Nem akartam odamenni Brandonhoz, úgy gondoltam inkább óra végén. De abból sem lett semmi, mert olyannyira elmerültem a gondolataimban, hogy még Emily szólítgatása sem térített vissza a világba. Semmi bajom sem volt a padtársammal, de ábrándos pillanataimban azért tényleg ne akarjon már megzavarni. Csak beszélt és csak beszélt, amit nem hallottam meg, azért mert nem akartam meghallani. És ki volt a gonosz? Hát persze, hogy én, mert nem tudtam mire bólintok egyet és rázom meg a fejem.
Annyira idegesítő tud lenni ez az egész vér dolog, de az még inkább, hogy matematikából egy vámpír korrepetál. Jeremiah és én kölcsönösen nem bírjuk egymást, ez már csak természetes, hiszen vámpírról van szó, aki az apám szerint a legjobb lehet az efféle célokra. De azt nem nézi, hogy engem utolér az éhség érzet és nem kóstolhatom meg a 'tanáromat’ legyen bármennyire más mint a többi ember.
Egész tanítási idő alatt a székemben gubbasztottam és néztem ki a fejemből, a legvégén alig tűnt fel, hogy egyedül maradtam s, fel kellene kelnem a padból mert jobb lenne ha visszamennék a szobámba. Vagyis a közös szobámba ahol Brandonnak vagyok együtt bezárva. Na jó nem bezárva, de még mindig azt érzem, hogy ez az egész egy börtön. Az olyan lényeké amilyen én vagy a többiek vagyunk. Ha tudtam volna, hogy apa képes lesz egy Jeremiahhoz hasonló diák-tanárszerűséghez órára jártatni azt meg fogja bánni. Persze szeretem őt, hiszen mégis csak az ő vére csörgedezik részben az ereimben, pont ezért bocsátok meg neki.
Unottan lépkedtem felfele a lépcsőn és kezdtem el bánni, hogy nem használhatom a képességemet, mert mennyivel izgibb lenne az, ha kijönnének a tűzoltók csak úgy. De nem, nekem veszteg kell maradnom és csendbe be kell nyitnom a szobánk ajtaját. A látvány magért beszélt. Hát nem olyan rend volt amit hagytam az biztos. Kíváncsian néztem Brandonra, majd egy szempillantás alatt melltette is termettem amikor kérte.
– Jól van segítek, de jaj neked ha összevérezed a szobánkat. – én tényleg próbáltam kezdeni valamit a tasakkal, pont ezért fogtam meg az egyik felét hátha segítek rajta valamit Brandonnak.

Különös lehet naponta egy vámpír vérére szomjazni, tudni azt, hogy nincs más választásunk ha életben akarunk maradni. De vajon a jó célt szolgáljuk azzal amit teszünk? Nem vagyunk sokan, de pont elegen ahhoz, hogy kiszipojozzuk a vámpírokat az utolsó csepp vérükig.
Na jó, talán mégsem vagyunk ilyen gonoszak, legalábbis én nem, mert mindig csak annyi vért veszek el amennyire szükségem van. Apa mindig erre tanított, hogy helyesen osszam be azt a vérmennyiséget amennyim van. Nekem persze mindig több kellett, amire rá is jött, mert megérezte más vérét rajtam. De talán az ideiglenesen átvett személyiség is, amit nem tudtam mivel megmagyarázni neki csak azzal, hogy vadászni voltam és egy ismeretlen véréből ittam.
Nem tetszett neki, hiszen mégis csak az egyik társáról volt szó, akit én szépen megcsapoltam és elvettem egy kevéske vérét.
Szeretem anya főztjét, de a vért nem pótolja semmi. Néha száz vámpírt is meg tudnék ölni egyszerre azért, hogy jól lakjak és elégedettséggel legyen teli az arcom. De csak megtudnék, mert sosem teszem meg. Nem szabad és semmiképpen sem szeretném magamra haragítani a többi vámpírt. Gondolom nem lenne valami élvezetes láncokon lógni egy cellában ilyen fiatalon. Apa nem vitt el sosem arra a helyre, de mesélt róla és az pont elég volt, hogy elmenjen a kedvem a huligánkodástól. Jobb vigyázni, mint óvatlannak lenni és a vámpírok csapdájába esni.
– Vigyázz a szavadnál foglak! – öltöttem ki játékosan a nyelvemet, miközben segíteni próbáltam neki.
Nem akartam elengedni a tasakot egészen addig míg ki nem bontjuk, de rá kellett jönnöm, hogy ez így nem fog menni. Kíváncsian ránéztem amikor azt mondta van egy ötlete, nos hinni próbáltam abban, hogy az ötlete sikerülni fog. Nem szóltam semmit, inkább csak vártam, hogy előrukkoljon valami használható ötlettel. De az ötlete már a kezdetektől fogva rossznak bizonyult. Miért? Mert csupa vér lett előttem a világ.
– Hé mire készülsz!? – érdeklődtem amikor megpillantottam Brandont előttem. Kikerekedtek a szemeim amikor megragadta a vállamat és a nyakamhoz hajolt. Bennem volt az érzés, hogy legyek már annyira udvariatlan vele és lökjem el magamtól, de ahogy landoltunk az ágyamon és rám ült. Nem tudtam mihez kezdeni. Inkább csak legbelül duzzogva hagytam, hogy elvegye tőlem azt ami az övé, vagyis -gondolom- az apukája vérét. Azonban annak egy cseppet sem örülnék ha most valaki benyitna és meglátna minket így. Az illető biztos félreértené amit lát, mert nem tudja, hogy mi mik vagyunk.
Bár nem tagadom, Brandon igazán leszállhatna rólam, félvérség ide vagy oda… de tényleg nem akarom, hogy valaki benyisson. Hogy némi kép észhez tudjam téríteni őt megpróbáltam a két kezem magam elé tenné, több kevesebb sikerrel, mert ha egy hozzám hasonló félvér a vámpírvér kedvéért lehajol a nyakamhoz azt nehéz felszedni onnan.
Csikis is vagyok, szóval alap, hogy zavar a nyakamon való ügyködése. Hangosan nevetni kezdtem.

Ha valaha belenéztem egy vámpír szemébe miután azt megcsapoltam apám tiltása ellenére, mindig utolért egyfajta bűntudat, hogy nem vagyok különb náluk. Vámpírt teremteni ugyanolyan bűnnek számít mint megölni azt. Legalábbis mindenki ezt mondja aki nálam idősebb és az illető vámpír vagy éppenséggel hozzám hasonló különlegesség. Szóval szerintem mi sem lehetünk különbek náluk, hiszen a fél részünk – bármennyire sajnáljuk a dolgot – de egy vérivórém DNS-ét képezi. Biológiából ezt bizonyára valamilyen mutációval magyaráznák meg és annak neveznének minket amik nem vagyunk. Még szerencse, hogy a biológusok s, az emberek nem jöttek rá a létezésünkre. Már csak az hiányozna! Biztos karanténbe zárnának minket vagy ami még rosszabb, szörnyetegként kezelnének minket akiket ki kell irtani.
Nem akarom, hogy kiirtsanak minket én mindenképpen élni szeretnék azok között akikkel szeretek és a barátaimnak vagy a családomnak tartok. Azonban nálam a család fogalma egyre jobban kezd kitágulni… már nem csak anyát és apát nevezem a családom részének, hanem olyanokat is akik csak szimplán az én fajomba tartoznak. Kevesen vagyunk, legalább mi félvérek tartsunk össze, ha már a vámpíroknak mindez nem sikerül. Én hiszek abban, hogy mi is létrehozhatnánk egy társaságot, ahogy a vámpírok tették… csak mindez tudom álom és az marad.
Különös, hogy hittem Brandon-nak s, reménykedtem abban valóban nem fog bántani. Rábíztam magam, de tudva, hogy szörnyen csikis személyiség vagyok ha hozzáérnek a nyakamhoz nem kellett volna hagynom. Szívesebben hoztam volna egy rongyot amivel letöröltem volna a nyakam, csak ugyebár mégis csak vérről volt szó. Méghozzá nem is akármilyen vérről!
Brandon-nak sokat számít, nekem annál kevésbé, de az ő érdekében szenvedtem.
Gyerekkoromban apa sokat játszott velem, ha négy évesen szomorú voltam és nem tudtam mit kezdeni magammal mindig tett valamit játékosan a nyakammal. A nyakra puszi egyik különleges változatát vetette be ellenem. Akkor viccesnek találtam, bizonyára most is azért szenvedek ennyit ha tesznek valamit a nyakammal. Ha télen hó került a nyakamba és az apránként elolvadt… nos az is csikizett.
Bár a tűz az teljesen más, nem simogat és nem késztet nevetésre. Hogy is késztetne valami nevetésre aminek pusztító ereje van? Csupán fájdalom és üresség… Ez az amit maga után hagy és iszonyatosan fáj a… nyakamnál? Automatikusan oda kaptam volna a kezemmel, hogy megsimogassam a fájdalom helyét, de nem tudtam. Kicsit elgyengültem, nem csoda, hisz Brandon egy évi adagomat csórta el azzal, hogy megharapott.
Nem maradt meg a heg, de már át tudtam érezni milyen érzés fogja el a vámpírokat akkor ha valaki a nyakukba csimpaszkodik és a vérüket szívja.
– Tudhatnád, hogy nem vagyok bosszúálló! – tettem karba a kezem és kezdtem bele a tetetett duzzogásomba.
Sosem vágtam pofon semmiért… most mit kell úgy bőgnie? Danpealok vagyunk vagy mi a csudák, talán meg akarja hazudtolni önmagát? Nem, pusztán bocsánatot kér… vagyis remélem.
– Na jóóóóó! Bocsánatkérés elfogadva Mister Mindig Kihúzom Magam A Pácból. – kuncogtam egy kicsit, a nyakamat még mindig csikisnek éreztem. Megpuszilta jó néhányszor a nyakam és ez igenis csikis volt a számomra. Gondterhelten felsóhajtottam s, valami különleges erőtől vezérelve magamhoz öleltem Brandon-t ezzel is kimutatva neki a szeretetem.
– Nálad gyerekesebb barátot sosem szerezhettem volna magamnak. – játékosan kiöltöttem rá a nyelvem, bár nem hiszem, hogy az ölelésemből képes volt ő mindezt látni. Nem számít.

Ha kisebb koromban eljött a Karácsony ünnepe mindig egy kistestvért kértem a szüleimtől, abban reménykedve, hogy ők majd azt meg is fogják adni nekem. De mivel az én világrajövetelem is kész képtelenség volt a szüleim nem akartak még egy utódot. Jeremiah utólag elmondta, hogy eddig az összes félvér egyke volt, ikrek nem születtek vagyis egyelőre nem tudnak róla. Én csak reménykedni tudok benne, hogy talán valamilyen csoda folytán nekem lesz egy testvérem.
Csak lehet jobban kellene kérnem anyáéktól, szépen kellene pislognom rájuk ha meglátnak engem vagy nem tudom mit tehetnék.
Bár lehet mégis! Egy testvért akartam, mivel anyáék nem adták meg nekem ezt az ajándékot máshol, más formában kellett megtalálnom. Ha nem is a testvérem, de legalább a legjobb barátom, akiről tudom sosem csapna be. Azonban az éhség Nagy Úr, legyen szó olyan félvérről mint én vagy akár egy vámpír. Már meg sem lepődtem azon, hogy Brandon megkóstolta a véremet. Bár egy kicsikét rájöttem, hogy sokkal óvatosabbnak kell lennem, ha legközelebb csomagot kap az apukájától.
Én nem kérhetek az enyémtől újra, biztos azt hinné telhetetlen vagyok. De Brandontól sem csórhatom vissza azt amit elvett tőlem. Nem és kész. Az apám nem arra nevelt, hogy bosszút álljak mindenért. Az apró dolgok semmissé válnak az én szememben ha egy mitugrász bántani merészeli azokat akiket szeretek. Márpedig én sok 'embert’ szeretek és rengeteg olyan személy van, akit meg kell védeni. Hogy éppenséggel mitől az változó, de mindenképpen a gonosz műve az egész.
Sosem hittem abban, hogy mindaz amit teszek azt a jó vagy a rossz érdekében viszem véghez, mellyel abban segítek a világ tökéletes egyensúlyban legyen önmagával.
Érthetetlen arcot vágva bámultam a magyarázkodó Brandonra. Aggódott értem, mintha nem lenne bennem elég vérmennyiség az élethez. Az utolsó csepp is sokat számít, mondogatta apa, aki nem egyszer került súlyos helyzetbe miattam. Csak remélni tudom, hogyha megéhezik akkor nem anya lesz az első akit megkóstol. Az egyikünk számára sem lenne jó, engem elválasztanának tőle, tőlük és ki tudja hová kerülnék.
– Hm jól van. Egy hónapig te takarítasz a szobánkban és nincs kecmec! – mondtam neki fennkölten mintha valóban emiatt a dolog miatt bocsátanék meg neki. De hát valahogy csak meg kell próbálnom megjátszanom magam. Már csak a móka kedvéért is.
– Csak annyira vagyok gonosz amennyire lennem kell. – ez valóban így is volt, én mindig igyekeztem megőrizni a fajom jellemvonásait.
Több kevesebb sikerrel, mert ez az illető vérétől függ…milyen vámpír, megérdemelte azt, hogy megkóstoljam és milyen volt a vére a szervezetemre nézve.
– Örülök, hogy így gondolod. – mosolyogtam el miután kijelentette, nálam normálisabb testvért keresve sem talált volna.
Ilyenkor szoktam elszállni magamtól, túl sok a dicséret és én sokkal jobbnak tartom magam másoknál, ami persze igaz… csak nem pontosan akkor ha egy velem egykorú félvér az úgynevezett versenytársam.
– Hát jó. – vontam meg a vállam, de mire magamtól levehettem volna a pólómat már le is került rólam. Unalmas perceket töltöttem el kidőlve az ágyamon, még mindig hiányzott az a csöppnyi véradag a szervezetemből ami most biztos Brandon ereiben kering. Kár, hogy nem tudom irányítani a véremet, mondjuk szívesebben sokszoroznám meg párszor, hogy ne legyek ennyire éhes, mert azt egyik vámpír sem szereti, ha a vérére szomjazom.
A plafont bámultam, egész idő alatt még akkor is amikor Brandon kijött és elkezdett rendet rakni a szobánkban. Én azt hiszem mondhatjuk úgy, hogy gyengélkedést színleltem. Vagyis egy kicsikét bevallom az is voltam, mint mindig amikor megkésve juttok hozzá az éltető vérhez és nem érem be anya vagy esetleg a menzán lévő nénike főztjével. Amikor Brandon visszabújt mellém kicsikét megnyugodtam, hiszen mégis csak a fogadott tesóm volt mellettem, nem pedig valaki más.
– Talán, ha visszakapom az erőmet… Akár holnap vagy holnapután is elmehetnénk. Bár az emberek számára egy kicsikét feltűnő lesz nem, hogy két olyan gyerek mint mi egy konditeremben van. Vagy nem? – érdeklődő pillantást vetettem rá, bár azt hiszem nem tudtam sokáig komoly arcot vágni. Nem tehetek arról, hogy csikis vagyok és bármennyire érjenek hozzám 'gyengéden’ vagy sem én akkor is elnevetem magam.

A barát különleges része az életünknek, még az olyanok számára is amilyenek mi félvérek vagyunk. Ha nem lennének barátaink bizonyára a magányos és örökkön öröké egyedül lévők életét élnénk. Amit lehet túl lehet élni barátság nélkül, na de milyen áron? Biztos az illető ép esze volna a tét. Mert sosem tudna kivel beszélni, az állatok nem értenék meg őt, hiszen mégis csak az ember áll a tápláléklánc harmadik helyén. Azután másodiknak a vámpírok jönnek s, talán az alakváltók ha úgy vesszük és a legvégén mi. Mi hiszen részben egy csúcsragadozó vadászai vagyunk… legalábbis régen azok voltunk hála a soha meg nem szűnő éhségünknek.
Azt mondják a vér kötelez és mi – legalábbis a vámpír részünk – hűséggel tartozik annak akitől a vér nagy mennyiségét kapja. Mondjuk nekem semmi közöm sincs a vámpírokhoz, legalábbis akkora biztos nem lesz, hogy még fejet is hajtok egy akarata előtt. Az apámmal szemben is engedetlen vagyok, nem hallgatom meg a jó tanácsait, pedig igazán becsületre méltó ahogy sajnálja azokat a csöppnyi öreg vámpírokat akik sok kort megértek már. Ez is annak a jele nem, hogy vigyázni próbál a barátaira, ismerőseire akik mind-mind vámpírok? Akkor én miért ne akarjak vigyázni Brandonra aki a testvérem helyett a testvérem?
– A késztetést? Könnyen, vissza fogom magam és próbálom megőrizni azt a részt amit anyától kaptam még a születésem napján. Nem akarok olyan lenni mint a vámpírok. – ők kedvükre zabálnak, megölik az embereket és démoni szokásaik inkább egy állatéhoz hasonlít, mint az emberére.
Na az ki van csukva, hogy én is olyan legyek mint ők, nem és kész. Míg parancsolni tudok az éhségemnek addig nem fogok tartani semmitől sem. Mert ha mosolyogva nézek a világra, akkor ő is mosolyogva fog nézni rám, csak meg kell győznöm még a világot erről…
– Talán egy ember mentes edzőterembe kellene mennünk. – kezdtem el filozofálni, de sajnos tudtam, hogy ilyen hely New Yorkban nincs. – Kár, hogy én egy ilyen helyről sem tudok. – pedig mennyivel könnyebb lenne, ha nem kellene rejtőznünk sem az emberek elől sem pedig az olyanok elől akik… nos akiknek nem tetszik a képünk.
Bár engem sosem érdekelt az, hogy ki kedvel és ki nem. Mindig meg tudtam lenni a… különös érzésem támadt. Már nem nevettem inkább elfogott a komolyság és a ,, nem tudom most mi van” érzés. Enyhe pír lepte el az arcomat, mintha valamilyen tehetetlen és félős kislány lennék vagy nem tudom.
Nem mondhatom azt, hogy elleneztem és ellöktem az első adandó alkalomkor Brandont kissé örültnek titulálva a vérem miatt. Biztos nem zavarodhatott meg ennyi vértől. Kicsikét megköszörültem a torkomat, hogy valami szót tudjak kimondani a torkomon, de annyira le voltam döbbenve vagy éppenséggel annyira csodálkoztam… egyszerűen nem jött ki semmilyen szó sem a számon. Brandon bocsánat kérése kellett ahhoz, hogy úgymond visszakapjam a hangomat és tenni vagy éppenséggel mondani tudjak valamit.
– Ahm… én azt hiszem… Nem haragszom. – próbáltam nem zavarodott fejet vágni, de nem tudom mennyire sikerült ez.

Valahányszor olyan ember van mellettem akit valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva szeretek és sosem hagynám cserben az illetőt mindig elfogja a szívemet egyfajta melegség. Talán a másik iránti ragaszkodás, a tudat, hogy van valaki akire vigyázhatok és nem az illetőnek kell vigyáznia rám. Brandon is ilyen személynek tűnt, még akkor is ha tudtam erős és néha nincs szüksége az én apáskodó viselkedésemre. Jó az, ha minden rosszba beleviszem, de utána ki is kell húznom a pácból, különben lőttek a mókának.
– Éppen annyi vért iszom amennyi emberi ételt is eszem. Az egyik nálunk idősebbik danpeal azt mondta, hogy az emberi lényünknek összhangban kell élnie a vámpírival. Mindannyian tudjuk, hogy ezt az egyensúlyt megtartani nehéz. Éppen ezért választanunk kell három dolog között: vagy hagyjuk, hogy egy vámpír megharapjon és átváltoztasson, amit teljes mértékben elítélek, vagy megpróbálunk emberként viselkedni, nem használjuk a képességeinket, hagyjuk berozsdásodni vagy két urat szolgálunk a belsőnkben, ami nem könnyű. – megköszörültem a torkomat, mert úgy éreztem túl sokat beszéltem. Szünetet kellett tartanom, átgondolni mindazt az okosságot amit mondanom kell vagy éppen fogok.
Eddigi életem során, már sikerült találkoznom a társaimmal, ha nem éppen a folyóson akkor a férfi mosdóba vagy udvaron szépen kiterülve a fűben a jövőről elmélkedve. Szerencsére nekünk félvéreknek is vannak álmaink, elképzeléseink amiket senkinek sem szabad tönkre tenni.
– A vidámpark jó ötlet, talán a napokban valamikor el is mehetnénk. – már csak a vattacukor miatt is, gondoltam magamban, mert igen legyen szó bármiről ha van vattacukor akkor abból mindenképpen veszek. Mivel félvér vagyok többet eszem, tehát nem csak egy vattacukor pálcika fog eldobódni a kezemből hanem több is. Minimum hármat muszáj megennem.
Én épp a vidámparkban való tevékenységemet terveztem, hogy be fogok lakni a vattacukrokkal amikor meghallottam Brandon szavait is vagyis inkább a végét „ hogy mit teszek.” Én már előre tudtam, hogy a vidámparkban jól fogom érezni magam, mert biztos lesz vattacukor és én szeretni fogom azt.
De fel kellett eszmélnem, hogy Brandon korántsem arról beszél amiről én hittem. Az ő ágya az enyém mellett volt és én csak kikerekedett szemekkel néztem, hogy ő éppen mit tesz. Semmit sem értettem a motyogásából és már legyinteni akartam egyet a kezemmel amikor eltakarta a szemeim elől a plafont. Mi sem állt tőlem a legtávolabb, mint az, hogy egy lány érintései helyett a legjobb barátom miatt kezdjek elvörösödni. Ajkaival illette az enyémet, legalábbis a nagy költők bizonyára így írnák le azt a cselekedetet amit Brandon tett. De ami utána történt.
Azt hiszem félre hallottam és én csak egy vicc áldozata vagyok. Nem lehet az, hogy én pont Brandonra nehezedem, mert volt olyan humoros kedvében és magára húzott.
Azonban én még észnél voltam és tudtam, hogyha észbe fog kapni akkor biztos az orrom alá fogja dörgölni mit tettem vele, mert biztos az lesz igen, mert én kezdtem és én hagytam… Felültem a hasára. Legalábbis azt volt szándékom tenni.
– Ez most csak egy vicc ugye? – lefogtam a két kezét, hogy még véletlenül se tudjon valami furcsában mesterkedni. De hát… olyan kérlelő szemekkel nézett rám, a fenébe is! A homlokomat az ő homlokához érintettem és úgy néztem a szemeibe. Szerintem megörült, de a tébolyultság egyetlen egy jelét sem láttam a szemeiben. Vajon tudatánál van?

Ő az akit mindennél jobban féltesz. Nem akarod elengedni, mert olyan a számodra, mintha egy soha meg nem kapott testvér lenne. Amit nem kaphattál meg a szüleidtől, mert nem lehet még egy testvéred. Önmagad miatt. A lény miatt akinek születtél. Otthon, leginkább nyáron rengeteget duzzogtam emiatt és irigykedve néztem azokat akik elmentek a testvérükkel játszani a parkba. Vagy kisebbel vagy nagyobbal, de játszani mentek és nem kellett könyörögniük a szomszéd srácnak, – aki megjegyzem valamiért nem csipi őket – hogy menjen el velük valahová. Én tanultam az esetből és inkább az egyik barátomat hívom el legközelebb, mint a személyt, akit nem ismerek olyan hű de jól. Nem szeretem a szomszédainkat, mindegyik magának való ember, aki zsörtölődve nézi végig a másik sikerét. Egyszer be akartam vetni rajtuk a különleges képességemet a danpeal bűbájt amikor apa azt mondta, hogy nem szép dolog használni másokon az adottságomat. Azt javasolta inkább segítsek nekik amiben tudok. Bevált. Az öreg nénikének felgereblyéltem a hátsó udvarát, ezzel megszabadítva a sok falevéltől és máris jobb kedvre derült tőle.
A gyerekei már meghaltak, senkije sincsen és ez zavarta őt, hogy senki sem törődik vele s, nem gondol rá. Éppen ezért kell odafigyelnünk azokra akik megérdemlik.
– Badarság Brandon, nem leszel te gyilkos soha. Ha a nálunk idősebb félvérek nem tudnak ember vért inni akkor te sem fogsz. Majd én megmutatom neked! – már csak ki kellett találnom, hogyan is fogok én leszoktatni őt a túl sok vérfogyasztásról. Mondjuk én a plusz matematika órán ha szépen pislogok akkor kapok egy kis vért, de tudom, hogy nem mehet így tovább. Nekem is le kell állnom, mert a végén tényleg olyan leszek, amilyen sosem szeretnék lenni.
– A barátság a legnagyobb adomány a számomra. Miért ne vigyáznék rád? – nem akartam hallani a válaszát, pusztán költői kérdésnek szántam, bár azt őszintén nem tudom megmondani, hogy ő annak is értette e vagy sem.
Annyira könnyebb lenne bele látni az emberek fejébe, mint tűzgömböket dobálni az ellenségeimre. Mondjuk még sokat kell gyakorolnom, hogy tényleg kordában tudjam tartani az erőm, van amikor nagyon elszúrom a dolgot és a körülöttem lévő fa vagy fák bánják meg a dolgot. Most valahogy Brandont kellett lefognom, hogy azért mégis normális maradjon. De hát lehetett? Nem, mert neki újra meg kellett csókolnia és ki kellett szabadítania a kezeit.
Különös, érthetetlen fejet vágtam az egyszer biztos. Nem tudtam, hogy minek is nevezzem most ezt a helyzetet. Képzelgésnek, teljes mértékben lehetetlennek tartottam ezt az egészet. Végül elhúztam a számat és megtöröltem volna ha Brandon nem szólal meg.
– A szüleid sosem mondták neked, hogy gondolkozz mielőtt… – cselekszel, lett volna a mondat vége. Azonban nem tudtam befejezni, mivel megfékezhetetlenül újra megcsókolt. Fogalmam sincs mi üthetett Brandonba, de az biztos, hogy amíg meg nem kapja amit akar addig lehet könyörögni fog. Azt mondta tegyek valamit, mert különbem megörül? Tudom, hogy én ezt még meg fogom bánni, de ha tetszik ha nem én meg fogom harapni a nyakát és inni fogok a véréből, hátha akkor elhallgat.
Miután sikerült elválasztanom az én ajkaimat az övétől a nyakához hajoltam, jó ötletnek tűnt belemélyeszteni a fogaimat a nyakába és megkóstolni a vérét, hátha ezzel előbbre juthatok valamivel. Azonban amikor elhúzódtam a nyakától és felemeltem a fejem valami egészen különleges dolgot éreztem. Szorosan hozzá akartam bújni a legjobb barátomhoz, megölelni őt, azt mondani neki, hogy milyen kimondhatatlanul fontos nekem és mennyire szeretem.
Pislogtam párat, azt remélve, hogy biztos képzelődök de nem. Ha vértől piros ajkakkal viszonozom a nekem adott csókjait… nos akkor hát nem tudom mi lehet velem.

Meg akartam csókolni őt, hiszen olyan gyönyörű volt, az ajka hívogatott magához én meg képtelen voltam nem rá nézni és őt figyelni. Olyan érzésem támadt mintha már régóta vágytam volna rá és hihetetlen tűnik, hogy csak vele vagyok. Nem vagyok szerelmes, tudom, de ez az érzés ezerszer felér vele. Talán késztetés? Igen, talán annak tudnám nevezni és semmi többnek. Aminél ez az egész több lehet az a szerelem. Mondjuk én nem hiszek a szerelemben, egyelőre nincs ilyen érzés a szótáramban és apa szerint addig jó, míg nem vagy szerelmes. Mert ha szerelmes vagy… a világ háromszázhatvan fokos fordulatot vesz, nem tudod ki vagy, csak azt ki akarsz lenni és kiért is teszed mindezt. Ronda mód szeretni valakit, kisajátítani azt a személyt és nem engedni neki, hogy lélegezzen s, másokkal beszélgessen. Mondjuk én, most szerelem nélkül is képes lettem volna ilyesmit tenni Brandonnal, szóval nem kell ehhez szerelem csak a vére.
Oh az Ő vére! Nem is tudom miért kellett elleneznem az előbb, hogy én ugyan nem fogom őt megharapni. Most azonban nem tudom elképzelni, hogy ne tegyem újra meg. Ha meg valamit újra meg akarok tenni, abból csak a baj lesz. Tudom. Hiszen nem egyszer volt már példa rá. Ez azonban most… nem fog érdekelni és kész.
Csak tudnám mitől érzem magam ennyire feszengve és miért van az, hogy össze akarom húzni magam a nevetéstől, vagy legalábbis valami ahhoz hasonlótól. Csikis vagyok, ez köztudott. Legalábbis remélem, hogy nem csak a kis padtársam tudja aki előszeretettel bök agyon a szüneteken, ha épp írok valamit. A leckét például, mert volt olyan kedves és elvette a füzetemet és másolhatom be mindazt amit lapra firkáltam.
Ki akart szökni a helyéről a szívem, ez most már biztos, mert fogalmam sincs miért de ki akart szabadulni. Azt akarta, hogy ne szabjak többé határt az érzéseimnek. Romboljam le azt a falat, amit tökéletesen felépítettem és megóvtam magam mindentől amitől csak kell. Beleharaptam az ajkaimba, fogalmam sincs miért, de olyan erősen haraptam, hogy már a saját véremet kezdtem érezni az ajkaimon, nem pedig a Brandonét. Aztán sóhajtottam egy nagyot és felnyitottam a szemeimet, ha már eddig csukva volt és féltem tudomást venni a világról, arról, hogy Brandon… khm említésre sem méltó dolgot tesz, én meg cselekedni akarok, ennek következtében meg képes voltam megharapni a számat.
Na igen, ezért nem szabad sose behunynom a szemem ha valakitől csókot kapok vagy valakinek adok. A hatására elfejtem, hogy már vége és igenis tennem kell valamit. Egy csöppet zavart, hogy míg rajtam semmi sincs…Brandon összes ruhadarabja megvan… ha úgy vesszük. Na jó a felsője már neki sincs meg. De akkor is. Konkrétan megmondani neki, hogy legyünk egyenlőek... na ahhoz nincs elég erőm, bátorságom. Nagy kár, hogy nem olvas a gondolataimban és nem tudja mit szeretnék éppen. Na mindegy! Majd…ráveszem magam valahogy és maximum elmutogatom, ha nem merem elmondani.