Asa szobája

Kíváncsi lettem volna rá, hogy Asa mit kezdett volna egy tűzgolyóval a hógolyó helyett. De ezt még elképzelni is rémesen hatott, nem hogy véghez vinni. Nem voltam sohasem gonosz, legalábbis a kicsikkel szemben nem. Megtanultam, hogy akiket bántani kell, azokkal sosem fogok játszani. Asaval meg játszom, szóval nem fogom bántani. Mindenki tudja, hogy sosem bántanám szándékosan a barátaimat. Nem úgy mint egy kiszámíthatatlan… vérivó. Velük nem lehet barátkozni, tudom, mert bármit tegyenek őket csak a rossz szándék vezérli, mások meg túlontúl a hatalmuk alá kerültek, hogy az álcájuk alá lássanak. Mert milyenek az emberek ha nem vakok? Gyengék, de senki sem használhatatlan. Ahogy szerintem Asa sem. Csak egy kicsit ilyen… gyengének tűnik. Hogy miért azt még nem sikerült eldöntenem. De nem vagyok én orvos, hogy megmondjam mi is a gondja. Nem is készülök annak, mert egy orvos túl sokat tud. Rajta múlik az emberek élete, rajta áll életeket megmenteni vagy elvenni. Én meg nem akarok ilyesmit tenni. Nem akarok én eldönteni, hogy kinek érdemes élni és kinek nem. Hiszen sok olyan gonosz ember él a világon akinek meg kellett volna halnia, de nem halt meg és sok olyan jó ember halt meg akinek élnie kéne. Ilyen volt gondolom Asa anyukája és apukája is, nekik sem kellett volna meghalniuk, mert ő most szomorú és hm nem, nem tudom milyen lehet ő most éppen. De biztos nem jó neki.
Persze, hogy nem, hiszen olyanokkal van körül véve akiket nem is ismer, sőt talán nem is szeret. Én nem szeretném a nevelő szüleimet és szörnyen érezném magam, ha nem lehetnék a szüleimmel. Arra, hogy mindez a jelenség csak a tüdőgyulladás elő szele lehet, kedvetlenül elhúztam a számat. Na még egy ok amiért jó félvérnek lenni, csak nagyon-nagyon ritka esetekkor betegszünk meg, hiszen erős a szervezetünk, nem úgy mint másoknak.
Bár a mások alatt csak az embereket érthetem, mert a vámpírok mégsem kapnak például himlőt ami úgy viszket mintha ezernyi kis bolha csípne egyszerre egy kutyát.
– Persze, minden téli hónapban építek legalább egyet a kertünkben hol apával, hol meg anyával. Bár igaz őt nagyon nehéz kicsalogatni, de apa mindig próbál segíteni. Azonban ő sincs mindig otthon így magamnak kell próbálkoznom. – magyaráztam miközben egy apró hógolyóból a hóember részét próbáltam megformálni. Ez a legfárasztóbb munka, de megéri, mert mindig eszembe jut egy emlék azzal kapcsolatba, ha felépítek egy hóembert.
Mondjuk egyikből sem lesz Napóleon, IV. Henrik angol király, Fekete Herceg, vagy valamelyik kedvenc történelmi szereplőm akire valóban felnézhetek nem úgy mint a felsoroltakra. Egy az, hogy nem vagyok törpe mint Napóleon és nem is háborúzom Franciaországért. Kettő sosem fogom, hagyni, hogy Fekete Hercegnek nevezzenek. Az lehet passzol a hajam színéhez, de akkor is. Csak megráztam a fejem, szinte oda sem figyelve arra a kérdésre amit Asa tett fel. Meg akartam építeni ezt a hóembert így bármi is legyen a kérdés én nemmel válaszoltam rá.
Azonban érdeklődő pillantást vetettem Asara amikor hangosan elkezdett köhögni és a nevemen szólított. Ha a Cedric néven szólítanak, mindig felkapom a fejem, ez most is így volt. Bár Asat nem láttam a hatalmas hógolyótól teljesen, abba hagytam a ténykedésemet és odasétáltam hozzá. Valami olyasmit akartam mondani, hogyha mindezt megjátssza és újra havasan szeretné látni az arcomat akkor a Halál Fia, de nem tűnt megjátszásnak. Nagyon is pácban volt a kis kölyök.
– Hát jó. Haza viszlek. De nem tudom mit mondok a nevelő szüleidnek, ha meglátnak téged így. – nem az én hibám, hogy ő nem lehet sokáig idekint a hidegben. Gondolom a nevelő szülei sem fogják azt hinni, hogy miattam került ilyen állapotba. Ha mégis akkor nem ismerik elégé Asat, ami már nekifutásból mínusz pont.
Hosszú volt az út, de megérte hazacipelni Asat, végre biztonságosan bekopogtathattam az ajtón és megvárhattam, hogy Asa nevelő anyukája beengedhessen minket.