Sheeps Meadow

Tárgy: Sheeps Meadow Szomb. Jún. 23, 2012 8:30 am

***
Képet itt láthatsz róla.

Tárgy: Re: Sheeps Meadow Vas. Dec. 02, 2012 11:46 pm

for Cedric Ellwood

Megint tél van… Utálom a telet, a hóról nem is beszélve. Olyan nem is tudom elmondani, hogy mennyire utálom. Mindig lebetegedtem, amikor leesett az első hó, számtalan tüdőgyulladást okozva nekem. Már fel voltam rá készülve, hogy a napokban megint az ágyat fogom nyomni, és ami a legrosszabb, hogy nincs mellettem se anya… se apa, hogy segítsen átvészelni. Nem arról van szó, hogy a nevelőszüleim nem viselnék a gondomat, csak hiányzik anya törődése, és kész. Alig egy hete, hogy nincsenek velem a szüleim… soha nem fogom tudni feldolgozni a hiányukat. Egyedül biztosan nem, segítséget meg makacsságból nem fogadok el. Nincs senki, akinek kisírhatnám magam… Joel bácsi nem olyan, aki megértené a hiányukat. Susan néni még talán, de nem… ő nem az én anyukám, hagyjon békén. Ne akarjon felettem anyáskodni, mert nem az anyám. Hiába erőlködik, akkor sem fogja tudni betölteni édesanya helyét, kár is tepernie. Mindentől félt, mindenhova velem akar jönni. Még a kertbe se mehetek ki úgy, hogy ne nézne rám ötpercenként. Idegesítő, és akárhányszor meg akarja nekem magyarázni, hogy miért félt… mindig kiabálok vele, és annak meg az-az eredménye, hogy elbőgi magát… Édesanya soha nem sírt előttem, ezért sem fogja tudni pótolni Susan néni. Érzékeny, és gyenge az én szememben, ezen már nem fog tudni változtatni.
Unottan sétáltam le a konyhába, és fogtam neki reggelizni. Közben a nevelőszüleim beszélgettek, én meg a tv-t kezdtem el nézni. Spongyabob jobban lekötötte a figyelmemet, mint ők. Sajnos nem élvezhettem sokáig, hogy nem szólnak hozzám, amint befejezték a bájcsevelyt, mind a ketten rám néztek.
– Mi az? Valami rosszat tettem? –nem értettem, hogy miért néznek engem, és ez idegesített. Úgy éreztem, menten meg tudnának ölni a nézésükkel. Annyira, hogy is mondjam… rossz volt. Mintha megvetést éreznék, pedig abban biztos vagyok, hogy nem teszil. Elvégre, akkor nem adoptáltak volna.
– Nem Asa, nem tettél semmi rosszat. Van egy jó hírünk a számodra, és lenne egy kérésünk is. –kezdett bele Susan néni a mondandóba, és az idegességem, hirtelen kíváncsiságba fulladt. – Tudjuk, hogy mennyire szeretnél tetőtéri szobát, és láttuk a fényképeket a régi szobádról. Úgy döntöttünk, hogy berendezzük neked a tetőtért, úgy hogy otthonos legyen neked.
– Ehhez, viszont kell egy kis átalakítás, és ameddig mi dolgozunk, szeretném, ha kimennél a parkba Cedriccel. –folytatta apa a hírt, és a kérést. Az elején még hatalmas mosoly volt az arcomon, aztán, mikor megemlítették, hogy menjek ki, az a dolog már nem tetszett. Nincs semmi bajom a szomszéd sráccal, csak a hóval.
– De havazik. Utálom a havat! –jelentettem ki egy sóhaj keretében, de amint láttam, a nevelőszüleim arcát, már tudtam, hogy ezt a "csatát" elvesztettem. Mindegy is, legalább tetőtéri szobám lesz, és az feldobja a kedvemet. A mostani, valahogy nem olyan, mint ahol nyugodtan tudnék aludni. Igaz, csak tegnap jöttem ki a kórházból, de ezen az éjszakán is alig aludtam.

Felszaladtam, a szobába, felvettem egy pulóvert, meg a kabátomat. Sapkát, sálat, és a kesztyűt is, lent a cipőmet, elköszöntem, és már rohantam is kifelé az ajtón. Azt hittem az a Cedric nevű fiú, már várni fog rám, de még sem így volt. Anyukája azt mondta, hogy a parkban fog várni, menjek oda. Esetlenségemet kihasználva, megkérdeztem, hogy merre kell mennem. Kedves volt Veronica nénitől, hogy útba igazított. Nekem sem kellett több, máris szaladtam a megadott irányba. Valami furcsát éreztem, mintha kezdenék… gyorsabb lenni? Nem, határozottan tudom, hogy mennyire gyorsan futok, biztosan csak a boldogság, és a tudat, hogy tetőtéri szobám lesz, az miatt lehet.
Kivételesen, még a havazással sem törődtem, csak rohantam. Negyedóra alatt, meg is érkeztem a helyre. Számomra rémisztő volt, mert soha nem voltam még itt. Olyan érzés fogott el, mintha egyedül lennék a nagyvilágban. Elindultam valamerre, hátha ráakadok a szomszédra, de úgy döntöttem, jobb lesz, ha leülök egy fa tövébe, és majd Cedric megkeres. Biztonságosabb, és tuti biztos, hogy nem tévedek el. Bele sem merek gondolni abba, hogy mi lenne, ha megint elvesznék. Így is fáj még a lábam, meg a nyakam is, de az utóbbit nem tudom miért. Megtaláltam az alkalmas fát, aminek a tövébe leülhetek. Eltakarítottam onnan a havat, leültem, felhúztam a térdeimet, és nézelődtem, meg vártam Cedricre.

WORDS / 675; NOTES / Remélem kezdésnek megfelel ^^

Tárgy: Re: Sheeps Meadow Hétf. Dec. 03, 2012 11:19 pm

To: Asa

Van pár dolog az életben amit sem én sem pedig más nem tud mivel magyarázni. Ilyen megmagyarázhatatlan dolognak számított például a számomra az, hogy létezem. A szobámban éppen azon filozofáltam, hogy milyen is leszek én ha megnövők. Egyáltalán meg fogok nőni? Ahogy azonban a nálam idősebbekre gondoltam rájöttem, hogy bizony egyszer én is fel fogok nőni, olyan erős leszek mint ők. Az a pillanat azonban még várat magára. Nem vagyok kellőképpen erős, legalábbis a többi félvérhez viszonyítva nem. Anya szerint nem gyengeség az ha valaki önmaga, én azonban nem akarok apának csalódást okozni. Látni szeretném a szemében a boldogságot, az örömöt, hogy igenis érdemes volt nekem megszületnem.
De ez még mindig olyan nehéz, nem látok a gondolataiba, nem tudom mi az ami igazán boldoggá tenné őt és ez zavar. Anya meg, hát őt hiába kérdezem ilyesmiben nem mozog otthonosan. Egy vámpír jelleme kiismerhetetlen és maradjon is az, mondaná anya ugyanezekkel a szavakkal. De vajon elég erős a szeretete apának ahhoz, hogy ne akarja 'megenni’ anyát? Na ő hogyan bírja ki anya vérének az illata mellett?
Bizonyára rengeteget kellett gyakorolnia, hogy meg tudja állni a késztetést, mely mindenkit fogva tart. Még sokszor úgy érzem, az első személyre aki vámpírból van rá tudnék mászni a vére miatt, de mivel van bennem némi emberiség nem teszem. Nem, mert egyaránt meg akarok felelni anyának és apának. Tudom nem könnyű, de amíg van lehetőségem addig… nos addig kitartok és harcolni próbálok a belsőben lévő ellentétekkel.
Egy kívülálló ezt a jó és a rossz harcának nevezné, én nem. Csupán egyensúlynak, annak az egyensúlynak amire minden lény és a világ számára is szükség volna. Mert a jelenlegi események szerint semmi sincs a legnagyobb rendben. Az emberek persze békében érzik magukat, nem tűnik fel nekik az a sok eltűnt személy, akiknek se családjuk se nevük.
Kedvetlenül kinéztem az ablakon, majd az órámra néztem. Tudom, hogy megígértem anyáéknak kezdek valamit a szomszéd sráccal, de nem ismertem elégé. Előítéletekkel meg nem akartam indítani, hogy biztos valami zizi gyerekről van szó, akivel csak okkal találkoztam olyan keveset és a köszönésen kívül nem váltottunk különösebben több szót.
Ugyanazzal a kedvetlenséggel a belsőmben felsóhajtottam és elkezdtem felöltözni vastagabb ruhákba. Nem akartam késni, éppen ezért a tőlem telhető gyorsasággal el is készültem a lépcsőn meg nem lesétáltam hanem leugrottam. Megremegett a padló egy kicsit, de komolyabb baj nem történt. Legalábbis nekem nem. A padló talán megbánta, de apa… nos ő úgyis megjavítsa ha kell. Anya előre szaladt a konyhából megnézni, hogy mi okozta ezt a hatalmas csattanást. Én. Hát persze, hogy én. Magyarázkodni azonban nem akartam neki, hiszen tudja mi vagyok és előtte nem kell titkolóznom. Bezzeg a suliban lévő emberek előtt. Na ők azok akiknek sosem mondanám el, hogy miféle erő birtokosa vagyok. Biztos nem értenének meg. Nem, mert számukra ez teljesen szokatlan lenne, természet feletti vagy ember feletti, attól függ, hogy ők melyik szót használnák rám, ránk és a többiekre akikről nem tudnak.
– Anya, én elmentem a Central Park-ba, ha a szomszéd keresne mondd neki, hogy a megbeszélt helyen találkozunk. – azzal kimentem a házból a hóba. Hideg volt, de tudtam, hogy nekem ez nem fog megkottyanni így lassan és ráérősen mentem, abban reménykedve, hogy a szomszéd fiú úgyis lassú és majd nekem kell rá várnom. Fél órás volt az út, ami ha jobban meggondolom sokkal rövidebb is lehetett volna, ha nagyon sietek. Én azonban mindegyik lépésemet megfontoltan és ráérősen tettem.
Tudtam hová kell mennem, így mivel kis későnek hittem a szomszédomat sétáltam egyet a parkban s, csak azután mentem a megbeszélt helyre. Ő már ott volt, ami kicsit meg is lepett, mert erre nem számítottam. Komolyan nem. Így kikerekedett szemekkel elindultam felé, abban reménykedve, hogy biztos csak két perce lehet itt.
– Szia! Am régóta itt vagy? – érdeklődtem kíváncsian miközben megálltam előtte néhány lépésnyire.

danke mikael granlund at caution

Tárgy: Re: Sheeps Meadow Kedd Dec. 04, 2012 12:05 am

for Cedric Ellwood

Haza akarok menni… Vissza Atlantába, a barátaimhoz, az osztálytársaimhoz, még a szomszéd nénit is visszasírom. Csak ne kelljen itt sínylődnöm New Yorkban. Ott sokkal jobb lenne számomra, mert vannak emberek, akik ismernek, és szeretnek. Itt nincs senkim sem, csak két olyan ember, aki megpróbálja betölteni a szülők szerepét. Eddig eléggé szánalmasan próbálkoznak, de azt tényleg nagyon értékelem, hogy segíteni próbálnak rajtam, és miattam alakítják át a tetőteret. Csak velem van a baj, hogy képtelen vagyok megemészteni az igazi szüleim hiányát, akik azért haltak meg, mert én nem akarok New Yorkban élni. Ha nem rohanok ki a lakásból aznap este… most sokkal boldogabb lennék. Mellettem lennének, és vigyáznának rám. De erről le kell mondanom ebben az életemben, s most 13 éves fejjel szenvedhetek a világban.
Majd csak túl fogom élni valahogyan… Az igazi szüleimet ugyan már nem tudom feltámasztani, de kaptam az élettől egy lehetőséget, hogy élhessek. Ráadásul nem kell árvaházban felnőnöm, hanem egy szerető család gondviselésében nevelkedhetek. Valahogyan túl teszem majd magamat a dolgokon, és bocsánatot fogok kérni Susan nénitől, amiért olyan gorombán viselkedem vele, de az sem a napokban lesz. Senki nem várhatja el, egy ilyen kis sráctól, hogy egyik napról a másik tegye túl magát a szülei halálán. Ez egy lehetetlen kérés. Tudom, hogy igazam van, mert édesapa is ilyen idős volt, mikor a papa meghalt. Ő akkor határozta el, hogy rendőr lesz, hogy megállítja a bűnözést. Én is szeretnék olyan erős, és bátor lenni, mint Ő. Már lőni tudok, de csak vaktöltényekkel szabad pisztolyt adni a kezembe. Eszembe jutott, az ígérete, hogy egyszer megengedi, hogy igazi töltényekkel is lőjek, olyan gyakorlópályán, vagy min. Talán Joel bácsinak, ha megemlítem, akkor elvisz. Cserébe megpróbálok nyitni feléjük, mert ugye valamit, valamiért. Remélem az új családomnál is be fog válni ez a módszer.
Csendben ücsörögtem a fa tövénél, és azon gondolkodtam, hogy vajon korán jöttem-e? Pedig Cedric anyukája azt, hogy már várni fog rám. Vagy netalán eltévedtem volna? Máris elvesztem New Yorkban… nagyszerű vagy Asa, kész zseni. Jobb lesz, ha felkelek, és elindulok az útvonalon visszafelé, remélem, akkor már belefutok a szomszédba is. Nem is kellett sokat lépnem, mert mikor felpillantottam, szemben találtam magamat vele. Ijedtem léptem egyet hátra, szerencsésen nekimentem a fának, amiről egy kis hó zúdult a fejemre. Amilyen gyorsan csak tudtam, lesöpörtem onnan, hogy még véletlenül se olvadjon el, és ne kerüljön a nyakamba.
– Szia. Nem, 5 perce, ha itt ülhetek. Már azt hittem, hogy eltévedtem. –válaszoltam egy halvány mosollyal az arcomon, majd levettem a jobb kezemről a kesztyűt, és a srác felé nyújtottam. – Még nem volt alkalmam rendesen bemutatkozni. Asa Christopher Prescott, de a Christophert nem használom. –mutatkoztam be kedvesen, bár azt is hozzátehettem volna, hogy "örülök, hogy megismerhetlek" de akkor hazudnék. Nem tűnik olyan ijesztőnek, vagy valami, csak azért nem arról vagyok híres, hogy könnyedén barátkozom. Ez van, akinek ez nem tetszik, bújjon el, vagy adok neki ásót, és ássa el magát. Bár ezeket a leggonoszabb ellenségeimnek sem kívánnám, nemhogy egy olyan srácnak, aki rám fordítja a szabadidejét. A kézfogás után, visszavettem a kesztyűmet, és Cedricre néztem.
– Ahm, meggondolhatod még magadat. Hazamehetsz, ha szeretnél. Tudod, nem kell pesztrálni, vagy ilyesmi. Meg tudom védeni magamat, de ha mégis maradsz, akkor tudd, hogy pocsék társaság leszek. Nehezen emésztem meg a történteket. –sóhajtottam egy kicsit, aztán valami ösztönzött, hogy fogjam be a fülemet. Leguggoltam, összeszorítottam a szemeimet is, annyira fura hangokat hallottam. Mintha egy nő sikítana, vagy nem is tudom. Amikor éreztem, hogy kezd halkulni a forrás, újra felegyenesedtem. – Lehet hülyének nézel, nem érdekel, de az előbb hallottam, hogy egy nő sikítozik valahol. Vagy lehet, csak az emlékek játszadoznak velem…? –ezt a kérdést, inkább magamnak tettem fel, mintsem neki. Azzal a lendülettel, hogy kimondtam az utolsó szót, vissza is huppantam a fa tövébe, és csak meredtem a fehér fátyolra, amit annyira, de annyira utálok. Mégis, most a látványa valamiért megnyugtat.

WORDS / 635; NOTES / Igyekeztem, amennyire csak tudtam Smile

Tárgy: Re: Sheeps Meadow Kedd Dec. 04, 2012 8:48 pm

To: Asa

Azt hiszem szeretem a telet, vagyis inkább magát a téli tájat. A vámpírok jutnak róla az eszembe, hogy mennyire egyhangú lehet az életük, hiszen nem élhetnek emberként és rá vannak utalva a vérre. Ha nem ölnének embereket nem élhetnének, de ha az emberek léteznének egyes egyedül mint faj akkor biztosan unalmas és egyhangú lenne az élet. Örök nyugalom, igen az talán meg adatott nekik, de mivel mindannyian ostobák és nem tudják kellőképpen kihasználni az adottságaikat még önmagukra sem lennének elég szerencsések. Lehet ezért vannak a vámpírok, hogy megmutassák az emberek hibáit és kijavítsák azt. Bár hogy a vámpírok valóban e nemes cél miatt születtek meg a mi világunkra, azt nem hiszem.
A hatalom vágy könnyen eluralkodik azon aki hagyja, én nem akarok olyan lenni, mint azok a nagy vezetők akik az emberek felett állnak. Ők már nem tudhatják mit jelent az élet. Nem, mert egész idejüket annak szentelik amit el akarnak érni. A saját boldogságukat. El sem tudom képzelni, hogy vajon Jeremiah vére teszi vagy tényleg elkezdtem gondolkodni ilyen fennkölt és szinte már politikai, nemzetközi dolgokon, amihez úgy őszintén megvallom halvány lila elképzelésem sincs.
Elhiszem, hogy már nem annyi amennyinek látszik és sokkal több kort megért mint én, de az már idegesítő, hogy ennyire befolyásol valakinek a vére.
Már úgy érzem nincsenek szabad gondolataim, nem hallok mást csak azokat a szavakat amiket Jeremiah suttogott szerelmet megjátszva néhány halandó lánynak a vég előtt. Megannyi szeretlek, maradj velem, védj meg és mit kaptak érte? A békés halált. Hiszen ő csak megkönnyebbíti azoknak a nőknek a helyzetét. Ahogyan én is az övét azzal, hogy kihízelgek némi vért tőle, ha elveszem a számára kellemetlen, kellemes emlékeket, akkor nem fog emlékezni egyes dolgokra.
Az én apukám nem vesztett kevés vért, ezt onnan következtetem ki, hogy ő még tudja mi volt az édesapja neve és én kiről kaptam a nevem. Bár lehet csak fiatal és emiatt van. Nem tudhatom.
Ahogy azt sem miként sikerült a szomszéd srácnak megelőznie engem. Engem aki le merem fogadni, hogy gyorsabb vagyok nála. Hiszen ő csak egy egyszerű ember, legalábbis a néhány szia-sziából erre következtetek, különösképpen még nem volt szerencsém jobban szemügyre venni őt. Nem, mert a suli elvette minden egyes energiámat valamilyen szinten és nem volt valami sok kedvem mások után leskelődni.
Elmosolyodtam amikor felém nyújtotta a kezét és bemutatkozott. Természetesen barátságosan kezet fogtam vele, hiszen nincs sok kedvem rosszban lenni vele. Meg egy barát amúgy sem árthat ugye?
– Rendben, én Asa-nak foglak hívni, gondolom rólam már tudod, hogy Cedric vagyok. A szüleid biztos sokat mondhatták neked, de ha nem akkor bemutatkozom én is. Cedric Ellwood vagyok. De bátran szólíthatsz Ced-nek vagy ami eszedbe jut a Cedric-ről. – nem tudom elhinni, hogy megengedtem neki ilyesmit, de ha már kimondtam a számon mégsem vonhatom vissza. Biztos nem lehet annyira idegesítő jelleme, hogy különféle gagyi beceneveket adjon azoknak akiket megismert.
Én ilyesmit nem tudok kinézni belőle és addig jó neki.
– Figyelj, ha csak azért jöttem volna, hogy pesztráljalak téged, akkor már a kezdetek kezdetén megmondtam volna a szüleimnek hazudjanak valamit, mert én nem akarok vigyázni rád. Én azonban itt vagyok és önszántamból jöttem. – kíváncsi is voltam rá, de azt inkább nem említettem meg, feleslegesnek tartottam.
Furcsa pillantást vetettem rá, amikor leguggolt és befogta a fülét ki tudja miért. Nem tudtam mivel magyarázni a cselekedetét, egészen addig amíg a levegő meg nem telt valami különleges illattal. Lehet, pusztán képzelgés az egész, de megráztam a fejem amikor Asa feltette a kérdését, hogy én hallottam e valamit.
A megjátszás érdekében tettem, plusz ha az érzéseim beigazolódnak és a hangok valódiak, akkor mi bajba fogunk kerülni.
– Ne törődj vele, biztos csak a szél lehet a ludas meg a hó. Mondd csak te szereted a havat és a telet? – ez volt a legfontosabb kérdésem, főleg akkor, ha valamivel el akarom ütni az időnket. Valamit játszanunk kellene rögvest.

danke mikael granlund at caution

Tárgy: Re: Sheeps Meadow Kedd Dec. 04, 2012 10:34 pm

for Cedric Ellwood

Furcsa számomra ez az új élet. Egyik percben még Atlantában vagyok az igazi szüleimmel, a másik pillanatban már New Yorkban lettem árva. Érdekes, hogy ilyen sorsot szánt nekem az élet, de részben hálás is vagyok, hogy bár a szerető családom nélkül, de tovább élhetek. Biztosan úgy gondolták, hogy nekem még helyem van ezen a világon. Hát nem tudom, hogy ilyen élettel meddig tudok boldog lenni, viszont próbálkozok majd.
– Igen, Susan néni sokat mondta, a nevedet, hogy megjegyezzem… –tettem volna még hozzá pár dolgot, de meghallottam azt a szót, ami teljesen elborította az elmémet. Ennek pedig Cedric fogja meginni a levét. – Ők nem a szüleim. Semmi közöm nincs hozzájuk. Nem tudom, hogy neked, és a szüleidnek mit magyaráztak be, de ők nem, ismétlem nem a szüleim, és nem is lesznek azok soha. –akadtam ki rá, és eléggé hevesen, ami azt illeti. Még nem éreztem magam ennyire dühösen, mint most, de úgy gondoltam a felgyülemlett mérgelődéseimet, máson is ki tudom tölteni, nem csak Susan nénin. Egyiküket sem ismerem annyira, tökéletesen megfelelnek arra, hogy kitöltsem rajtuk a dühömet. Ütni nem fogok, az már biztos, hiszen Cedric látszólag is idősebb nálam, biztos, hogy erősebb is. Igaz, vannak kételyeim, hála apa tanításainak, de mint már egyszer említettem… Nem ismerem, és ameddig nem tudom, hogy mire számítsak, addig nem fogok cselekedni.
– Akkor remélem tudsz valami programot, mert én most vagyok életemben elsőnek New Yorkban. Erről a helyről nem is beszélve… Ja, és ahm… ne haragudj az előbbiért. Nem szándékosan kiabáltam, csak nem szeretnék a szüleimről beszélni. Susan néni, és Joel bácsi, csak a nevelőszüleim… Rossz lenne, ha már most haragban lennénk. –csuklott el a hangom a végén. Igazán nem szeretném magam mellől elmarni Cedricet, olyan rendes srácnak tűnik, amiért a szabadidejét rám áldozta, mikor meg sem érdemelném. Ahogyan viselkedtem, nem csodálkoznék, ha most sarkon fordulna, és itt hagyna.
Mindaddig mérgelődtem, ameddig meg nem hallottam azt a furcsa sikolyt, és nem kellett a földre roskadnom utána. Vajon ki lehetett az, és miért hallottam? Talán csak beképzeltem magamnak, és az emlékeim játszadoznak velem. Lehet anya sikolyát hallottam a fejemben, de az ki van zárva. Az utolsó emlékem arról az estéről, hogy egy farkassal nézek szembe, utána teljes sötétség. Nem hallottam akkor se sikolyt, se semmit. Az is megeshet, hogy az idő most bosszulja meg, hogy az igazi szüleim miattam haltak meg. Ebbe még belegondolni is rossz, hogy most kezdődik a bosszú, mert tuti, hogy a halálba fog kergetni.
– Különös, de akkor hagyom is. Nem, határozottan utálom mind a kettőt. –erre a kérdésre, széles vigyort varázsoltam az arcomra. Kevés az olyan gyerek, aki nem szereti a havat, meg a telet. Jön a Karácsony, meg ilyenkor lehet szánkózni, korcsolyázni, meg hasonló téli tevékenységeket folytatni. Nekem viszont nem fenik egyikre sem a fogam. – Kivételes, hogy most kijöttem. Joel bácsiék átalakítják nekem a tetőteret szobának. Azért jöttem ki, mert megígértem, hogy ma veled leszek, hogy legalább ismerjek valakit, akivel tudjak barátkozni. Atlantában, mindig otthon voltam. Soha nem tettem ki a lábamat a téli hónapokban. A suliban sem értették miért, de megértették. –meséltem mosolyogva, miközben felkeltem már a földről, és egy lenyúló ággal kezdtem el babrálni. Ezzel voltam elfoglalva, de néha-néha Cedricre néztem, hogy éreztessem, nem a fának beszélek, hanem neki. – Elküldték a tanulnivalót, amikor dogát kellett írni, a tanár kijött házhoz, és előtte megírtam. Tudod, mindig tüdőgyulladást kaptam, akárhányszor leesett az első hó… Valószínű, hogy télen most találkozunk utoljára. Vagy akkor, ha meglátogatsz. –vontam aprón vállat, majd hirtelen ötletből, megrántottam az ágat Cedric feje felett, hogy a rajta levő hó, mint rajta landoljon. Nevettem is rajta, de sejtettem, hogy ennek nem lesz jó vége, így inkább fontolóra vettem, hogy szaladjak. Nagyjából magamhoz tértem a nevetésből, megfordultam, és vigyorogva kezdtem el szaladni. Csak utánam jön megbosszulni. Ha nem, hát akkor én nyertem meg ezt a rövid csatát.

WORDS / 630; NOTES / Hull a pelyhes fehér hó; Cedric nyakába való Razz

Tárgy: Re: Sheeps Meadow Csüt. Dec. 06, 2012 9:33 pm

To: Asa

Tudatlannak lenni jobb. Megnyugtatóbb. Leírhatatlan. Megmagyarázhatatlan. Ezt mindenki tudja. Az az ember sem boldog aki sokat tud és igazából az sem aki keveset. Én szívesebben emlékeznék arra amire kell és felejteném el azt amit jobb nem tudni. Ez azonban sajnos lehetetlen, egy emlékmanipuláló ismerősöm sincs a suliba vagyis ha lenne akkor nem tudok róla, mármint, hogy bárkinek ez legyen a különleges képessége. De bizonyára érdekes lehet azon ember helyében… Ember? Nem, bármely más lény helyében élni aki ezzel a képességgel született vagy átváltoztatása után megkaphatta. Az emberek, akárcsak a vámpírok ugyanolyan furcsák nekem, úgy érzem egy másik világban vagyok, ahol mindenki megért mindenkit csak én nem értek meg mást. Furcsának tartom őket, igen annak, akárcsak Asa-t. Sok olyan dolog van már most amit nem tudok megmagyarázni benne. Egy dolog az, hogy utálja a hideget, a havat, és a telet… de akkor sem kell kiabálnia, mert én még hallok, nem vagyok süket, tehát nem kell kiabálnia velem. Egy picit elhúztam a számat, inkább nem tettem semmilyen megjegyzést és próbáltam úgy tenni, mintha nem hallottam volna semmit, még a bocsánat kérését sem.
A látásom megpihent a szemeim ablakában és kíváncsian kinézett rajta, az ablakon ami elválasztotta őt a fagyos, zűrzavarokkal teli világtól. Az ép előttem lévő kisfiút méregettem, ahogy elkezd babrálni az előtte lévő ággal, aztán a rengeteg fehérséget ami rám zúdult. Hó…a számomra leghidegebb fajtából. Havas lett az arcom, a sapkám és a vállam. Egyszóval azok a helyek ahol a hó ideig óráig megpihenhet rajtam. Pár másodpercig nem reagáltam semmit, azonban ahogy a bennem lévő csintalankodás felébredt nem tudtam megállni, hogy ne szaladjak utána és ne dobáljam meg hógolyóval.
Igen, ezt fogom tenni mindazonáltal tudva, hogy nem szereti a telet, mindig betegeskedik és télen nem áll szándékában suliba menni. Hát, én se mentem volna szívesen iskolába, de nem tehetek arról, hogy egészséges vagyok és erős a szervezetem. Elmosolyodtam, lesöpörtem magamról a havat és a hóba nyúltam. Egy közepes hógolyót gyúrtam, olyat, amivel eltalálhatom Asa-t és az nem fog annyira fájni neki. Bár egy hógolyó még nem lehet a világ vége. Nem fog meghalni tőle ha megdobom, minimum nyöszörög egy kicsit és kész. Nem nagy kunszt megbocsátást kicsikarni belőle. Meg volt a hógolyó, így én is utána szaladtam és megdobhattam őt vele. Ha mondhatok ilyet akkor játékos kedvemben voltam, vagyok és leszek is. Nem számított a komolyság sem az, hogy bármilyen választ adjak éppen Asa kérdéseire.
– Szaladj ha kedves az életed! – kiáltottam utána és már készen is álltam arra, hogy eldobjam a kezemben lévő hógolyót. Nem volt bennem harag, inkább a nyughatatlanságom és a játékhoz való kedvem volt az ami Asa után hajtott úgymond.
Jól akartam érezni magam, egyszóval érezni szerettem volna azt, hogy nem feleslegesen áldozom az időmet a szomszéd srácra.
Az első hógolyó szerencséjére nem találta őt el, de én nem adtam fel, másikat készítettem és szaladtam utána tovább, míg végül az egyik hógolyó el nem kapta Asa-t. Ennél több sem kellett nekem, látni, hogy elkapom őt egy hógolyóval. Ilyenkor szál a győztes agyába a dicsőség, nem számol azzal az ellenfele tarsolyában igenis lehet még valami a szaladgálás mellett. Mondjuk visszatámadás, mert ugyebár védekezésből nem élhet meg senki sem. Az rémlik, hogy a legjobb támadás a védekezés… vagy nem is tudom. Talán, fordítva volna?
– Hógolyózzunk! Benne vagy? – kérdeztem miközben egy újabb hógolyót áll szándékomban eldobni felé. Ha akarja ha nem én úgyis meg fogom dobni, bárhogy is hisztizzen vagy éppenséggel döntsön.
Lehet emiatt gonosznak fogok tűnni, utálni fog amiért nem tudtam egy helyben megállni és valami más elfoglaltságot kitalálni, de most nincs kedvem megkeresni a legközelebbi kis bódét ahonnan vehetnénk magunknak valamit. Tél van, hó legalább most érezzük jól magunkat, ha máskor nem lehet valami nagy esélyünk rá.
Igen ez volt most a véleményem, az elképzelésem, amiről tudtam, hogy Asa biztos nem fog neki örülni. Nem, mert ő az imént jelentette ki, hogy nem szereti sem a telet sem azt ami hozzá kapcsolódik.

danke mikael granlund at caution

Tárgy: Re: Sheeps Meadow Vas. Dec. 09, 2012 5:57 pm

for Cedric Ellwood

Vigyorogva szaladtam Cedric elől, ahogyan lábaim bírták. Nem félek attól, hogy elkap, és bosszút áll. Ettől az egy alkalomtól nem fogom megszeretni a telet, de kihasználom azt az időt, ameddig nem betegszem le. Nincs semmi bajom a szomszéddal, s talán sajnálni fogom azt, hogy nem találkozok vele télen. Nem hiszem, hogy meglátogatna, bár kitudja.
Megálltam egy pillanatra, visszafordultam, hogy lássam, utánam jön-e, de gyorsan le is kellett húznom a fejemet, mert az egyik hógolyó majdnem képen nyomott.
– Hehe nem talált. Tanulj meg célozni. –öltöttem rá játékosan a nyelvemet, és újra szaladni kezdtem, látva, hogy muníciót gyűjt. Mégsem akarom megvárni, hogy mi lesz abból, ha megfog. Valahogy ijesztő azzal a hógolyóval a kezében. Jobb, ha elbújok egy fa mögé, és onnan támadok vissza, de ezt az ötletet el kellett, hogy vessem. Cedric hógolyója tarkón talált, én meg úgy estem a földre, mint akit lelőttek. Persze csak játékból, hiszen nevettem is, mikor a földre hullottam. Felültem a hóban, és Cedricre néztem, aki feltett egy kérdést, de még a válaszomat sem várta meg, máris újabb támadó eszközt gyúrt. Szuper, akkor felesleges is válaszolnom, ezért, amilyen gyorsan csak tudtam, én is készítettem egy hógolyót, és azonnal célba vettem vele.
– Most az egyszer nem menekülök a tél elől. Védd magad. –vigyorogva néztem rá, és azonnal felé hajítottam a hógolyót. Gyúrtam a következőt, közben lépésenként keltem fel a földről. Dobáltam Cedricet, majd mikor már két talpon voltam, felé szaladtam, és egy határozott mozdulattal fellöktem. – Remélem, szeretsz fürdeni. –nevetve térdeltem le mellé, és amennyi havat csak tudtam, egyenesen Cedric képébe nyomtam. Nem hagytam neki időt, hogy visszatámadjon, legalábbis megpróbáltam, de a nevetés ebben nagyon is gátolt. Nehéz egyszerre támadni is, és nevetni, főleg, ahogyan Cedric kinéz a sok hóval az arcában. – Héj, Mr. Hóember! Ne hagyd magad, csak mert kicsi vagyok. Nem vagyok én nyámnyila. –öltöttem rá ismételten nyelvet, majd egy hógolyót nyomtam a képébe, aztán felkeltem és pár métert hátráltam. Gyorsan gyúrtam még egyet, és támadóállást vettem fel. Ha Cedric felkelt, máris a mellkasán landolt. – Na, gyerünk már! Támadj, ha mersz. –vigyorogva néztem rá. Talán nem kellene ennyire ingerelnem, de nem tehetek róla. Ő ajánlotta a hógolyózást, akkor jöjjön játszani. Igaz, én egy kicsit eltúlozhattam a megfürdetéssel, de valami azt súgja, hogy nem kell megbánnom. Valami megmagyarázhatatlan belső ösztön mondogatja, hogy Cedricet nem kell féltenem, tuti, hogy vissza fogja adni azt, amit én adtam neki. Ha már képes volt tarkón dobni, akkor…
Nem tudom mitől, de ismét térde rogytam, majd erősen kezdtem el köhögni. Szuper… megint kezdődik, amitől féltem. Mindig így kezdődött: meg akartam fulladni a köhögéstől, majd meg akartam sülni, és utána már csak az ágyat nyomtam. De most nem! Le kell küzdenem a tüdőgyulladást, és csak arra kell gondolnom, hogy Cedriccel játsszak. Milyen az már, hogy lebetegszem rögtön az első alkalomkor, amikor szórakozni kellene? Eléggé szánalmas a részemről, és nem akarok Cedric segítségére szorulni. Mert, ha én itt most összeesek, akkor biztosan neki kell hazacipelnie, ami eléggé beüt a becsületembe. Nem hagyom, és kész!
Nehezen ugyan, de felkeltem a földről, és az előttem lévőre néztem. Ha megkérdezné, hogy baj van-e, csak nemlegesen megrázom a fejemet, hogy nincs semmi, csak egy kicsit köhögtem. Kicsit… kicsit nagyon, ami azt illeti, de nem akarok gyengének látszani, főleg nem előtte. Lehajoltam, gyúrtam egy hógolyót, és megdobtam Cedricet. – Nincs pihi! –vigyorogtam újdonsült barátomra, és készültem futni, és támadni is.

WORDS / 556; NOTES / Ez nem lett olyan hosszú, mint a többi, de remélem tetszik.

Tárgy: Re: Sheeps Meadow Hétf. Dec. 24, 2012 7:14 pm

To: Asa

Mit jelent vigyázni egy 13 éves fiúra télen? Hát, tuti nem azt, hogy kergetnem kell a hóban. De anya azt kérte legyek jó hozzá, apa meg azt, hogy viselkedjek és tartsam magam távol az erőm fitogtatásától, mivel Asa még csak ember és jobb ha engem is annak lát. Utálom, hogy néha olyannak kell lennem, amilyen sosem voltam, de még nem is tudom milyennek kellene lennem, elvégre nem egy egyszerű halandónak születtem. Vámpír vért kell innom annak érdekében, hogy olyan erős legyek amilyen most vagyok. De mivel az egyik részem tiszta és még nem piszkította be a vér utáni érzet az egész részemet, nincs baj. Nincs, mert félig olyan szentnek érzem magam, mint akiket anya csodaszép angyaloknak hív. Csak a szárnyaim hiányoznak, azok amik nekem sosem lesznek hála az égnek, garantáltan mindenkinek neki mennék vele, sőt talán tépkednék is a tollaimat, amit ugyebár ki nem állhatnék.
De akkor is jó angyal lennék, legalábbis anya és apa szerint biztosan. Nem lehet bennem gyűlölet, ez volt az a mondat amit ismételtem magamnak annak érdekében, hogy nehogy valami meggondolatlant tegyek és a kis Asa megjárja.
Hjaj de. De. De. Vissza fogja kapni a fürdetést! Bármibe kerüljön! Ő maga mondta, hogy ne fogjam vissza magam. Hát, egy emberhez képest nem is fogom, egy félvérhez képest azonban muszáj. Elvégre hallgatnom kell a szüleimre, jól kell viselkednem és nem szabad fitogtatnom az erőmet. Jobb ha ezt előbbre valónak tartom az úgynevezett bosszúm helyet. A kis krapek nincs jól. Köhög, méghozzá elég csúnyán.
– Valami baj van Asa? – érdeklődtem kíváncsian amire ő nemlegesen megrázta a fejét. Látszik rajta, hogy nincs jól, még anya se köhögött így amikor lebetegedett és azt hittem meghal s, apával maradok. Azonban győzött anya erős szervezete, de vajon Asaval ugyanez lesz a helyzet?
Az arcom elé tartottam a kezem, még egyszer nem szeretnék havat kapni rá és ami azt illeti… Asa addig nem fogja befejezni a hógolyózást míg az egyik kezét le nem fogom. Bár mindez nehéz lesz és én ezt tudom. Már csak… hm ki kell eszelnem valamit, a kérdés, hogy miféle tervet és miként adjam vissza azt amit én kaptam. Nem lehetek hozzá gonosz, mert akkor önmagamat hazudtolnám meg, azt a valakit akit én képviselek ezen a földön. Mindenki tudja az ismerőseim közül, hogy nem piszkálom a nálam kisebbeket, inkább csak a nálam idősebbek életét keserítem meg a puszta jelenlétemmel. Na meg a kimaradhatatlan cinkostársammal Brandonnal. Ő azonban most nincs itt, nem 'vigyázhatunk’ együtt a kicsi Asara, pedig milyen nagy hasznát venném én most a képességének. Egy perc alatt odafagyna a földhöz Asa lába és akkor… nem tanítanám móresre. Elég büntetés lenne az neki ha nem tudna már szaladni és csak folytonosan köhögne. Nem lennék a helyében. Nem, mert szemmel láthatólag egy kis gyenge alak, aki mostoha szülőkkel él, én meg biztosan nem szeretném a mostoha szüleimet, de azt sem aki erre a sorsra juttatott. Kevés dolgot tudok róla, vagyis jóformán semmit mivel Susan néni nem sokat tud Asaról. Csoda, hogy úgy döntöttek átalakítják a tetőteret neki és rájöttek ő azt jobban szereti.
– Nem kell szaladnod! – kiáltottam Asa után. – Elment a kedvem a hógolyózástól…- azzal a földre dobtam a kezemben lévő hógolyót és egy másik játékon kezdtem törni a fejem.
– Építsünk hóembert, attól gondolom nem kezdesz el köhögni. Vagy igen? – érdeklődve pillantottam rá és vártam, hogy válaszoljon. Ha nem tetszik az ötletem neki, nem baj, mert van másik tervem is.

danke mikael granlund at caution

Tárgy: Re: Sheeps Meadow Kedd Dec. 25, 2012 1:02 am

for Cedric Ellwood

Meglepődve néztem Cedricre. Azt hittem, hogy utánam fog jönni, és alaposan visszaadja azt, amit tőlem kapott, de nem. Helyette ledobta a hógolyót, és javasolta, hogy építsünk hóembert. Jó ötletnek hangzik, úgy is nagyon régen építettem már. Remélem, addig nem fogok összeesni a köhögéstől, és kibírom a játék végéig, na meg addig, hogy hazamenjek.
Viszont a tudat, hogy Cedric feladta a csatát, és ezzel én nyertem, örömmel töltött el. Győztem egy olyan dologban, aminek alapját utálom. Eléggé érdekes dolgok történhetnek itt New Yorkban, ha ennyire megváltoztatja az embert. Mosolyogva sétáltam oda Cedric mellé, és kíváncsian néztem rá, hogy akkor mivel is kell kezdeni. Elfelejtettem már az ilyesmit, csak nem fogja érte leszedni a fejemet.
– Nem, nem hiszem. Csak a tüdőgyulladás előszele… –halkan sóhajtottam a mondat végén. Nem szeretnék lebetegedni, miért velem kell ennyire kitolnia a sorsnak? 10 éve, minden télen tüdőgyuszkót kapni nem éppen szerencsés, de anyával mindig sikerült átvészelnem. De, sajnos Őt is elvették tőlem, most biztosan nem fogom túlélni ezt az egészet. Anya nélkül soha semmit.
Lehajoltam, gyúrtam egy kis hógolyót, és elkezdtem forgatni a hóban, hogy minél nagyobb legyen. Azt hiszem így kell kezdeni. Aztán gyúrni kell még kettőt, de azok mindig kisebbek, hogy aztán rá tudjuk tenni azt aljára.
– Sok hóembert építettél már? –érdeklődő mosolyt varázsoltam arcomra, úgy néztem fel Cedricre. Most így rápillantva, rájöttem, hogy nem kellene kekeckednem vele. Olyan félelmetesnek látszik, én meg kicsi vagyok, és képtelen vagyok megvédeni magamat. Igaz, sikerült ledöntenem a lábáról, de ez nem azt jelenti, hogy nyernék is ellene, ha összeverekednénk. Főleg úgy, hogy én még nem verekedtem. Egyszer mostam be egy nagyszájú osztálytársamnak, de az nem minősíthető verekedésnek, mert bőgve elszaladt az orvosiba. Azóta senkit sem ütöttem meg, és nem most fogom megtörni a jeget.
A gondolataim közepette, elkészítettem a hóember alját, majdnem akkora a hógolyó, mint én magam. Éppen, hogy csak látszódom mögötte. Egész vicces látvány lehet, hogy egy nagy fehér golyó eltakar. Persze a mosolygás sem tart sokáig, rögtön le is fagyott az arcomról, mikor köhögnöm kellett. Ejj… nem tudom meddig fogom bírni.
– Neked volt már tüdőgyulladásod? –csak remélem, hogy nemet fog rá válaszolni. Szörnyű egy betegség, még a leggaládabb ellenségemnek sem kívánnám. Már értem, hogy miért volt olyan nehéz gyógyítani az ilyesmit, hiszen csak egy egyszerű megfázásnak tűnhet az egész. Felszakadozó köhögés, semmi más. Ez sok betegségnek az előszele, és a szülők gyakran nem is foglalkoznak vele. Én az életemet köszönhetem annak, hogy Anya mellettem volt, mikor az ágyat nyomtam minden télen. Tudtam, hogy nem szabad feladnom a küzdelmet, mert Ő szeret engem, és összetörne, ha nem lennék neki… Kár, hogy ez nekem későn jutott az eszembe, mikor elszöktem akkor este.
– Cedric… rossz… rosszul vagyok. Szúr… szúr a mellkasom… –nem akartam ráhozni a frászt, de tényleg ezt éreztem. Térdre rogytam a hatalmas hógolyó mellett, és a mellkasomhoz kaptam. Megállás nélkül köhögtem, éreztem, hogy kapar a torkom, a testem ég. Ennyi, kész nem bírom tovább… El fog uralkodni rajtam a betegség, és nincs itt Anya, hogy segítsen átvészelni. Belekapaszkodtam a hógolyóba, felhúztam magamat, és segélykérően néztem Cedricre. – Segítesz hazamenni… kérlek. –próbáltam mosolyt csalni az arcomra, de nem ment. Még valamennyire tudtam menni, és a támogatásával haza fogok jutni.

WORDS / 526; NOTES / Ájulás körüli az állapot Rolling Eyes