Utcák, sikátorok - Alice és Leah

Kezdenek egyre unalmasabbá válni számomra a napok. Ez most normális? Vagy egyszerűen már az évek teszik ezt? Mindegy is, hogy melyik, de idegesítő, hogy semmivel nem tudok szórakozni. Bár talán a sikátorban van egy vagy esetleg kettő kis ténfergő részeg. Hiszen ilyenkor, éjfél után nem sokkal szokott azért pár kis svédasztal oylan helyen mászkálni, ahol könnyű préda. De ki tudja mi lesz ma, lehet most nem is lesznek oylan helyen ahol megtudom csapolni őket.
Azonnal elindultam a városban, hogy keressek egy sikátort. Pár perc után találtam egyet, de senki nem volt ott. Így az utcákon kezdtem el sétálgatni. Szinte senki nem volt az utcákon rajtam kívül. biztosan alszik a jó nép nagy része. Aki meg nem, az vagy valami biztonságos és meleg helyen ücsörög, vagy elrohan mellettem, mint ahogy azt már 20-an megtették az elmúlt 10 percben. Mivel nem találtam érdekesnek azon az utcán semmit inkább megálltam és körülnéztem. Szerencsémre éppen akkor nem jött arra senki. Így a világos vörös hajamból, egy sötétebb árnyalatot csináltam. Ez valahogy most jobban tetszik.
Mikor ismét elkezdek sétálni elkezd esni a hó. Egy pillanatra fölnézek az égre, majd elhúzom a számat. A hó sosem volt a kedvenc dolgaim egyike, és ez a sok év alatt sem változott meg. Nem szeretem a havat. Azért nem utálom, de az biztos, hogy egyáltalán nem örülök neki. Ilyesmiken gondolkodva mentem lassan tovább, majd ezt folytattam is volna ha az egyik olyan sikátorból ami mellett elhaladtam nem hallottam volna valamit. Megtorpantam, majd visszaléptem egy lépést és bebámultam a félhomályban úszó, kis és szűk utcába. A zaj abba maradt, de én inkább bementem pár lépést a sikátorba. Pár percig ácsorogtam is ott, majd miután úgy döntöttem, hogy nincs is ott senki, megfordultam és vissza indultam az utca felé. Kiérek a megvilágított útra, majd folytatom az utamat. Különös volt az a zaj, azt meg kell hagyni. Ilyet állat nem tud csapni az egyszer biztos, de nem is volt túl emberi az a zaj.
Kicsit megráztam a fejemet és inkább gondolkodás nélkül folytattam az utamat, de a fejemben még mindig ott motoszkált a dolog. Érdekelt, hogy mi is volt az, vagy ki is votl az, de próbáltam inkább elfelejteni a dolgot. „Mintha meg sem történt volna” mondtam magamban egymás után vagy százszor, de minél többször mondtam el magamban, annál jobban tudni akartam mi volt ott a sikátorban pár perccel ezelőtt.
Ahogy próbáltam egyszerre nem gondolkozni, és gondolkozni ezen a kis ügyön ismét elhaladtam egy sikátor mellett, ahonnan valami hasonló zajt véltem felfedezni mint amit előzőleg. A lehető leggyorsabban vetettem bele annak az újabb szűk utcának a félhomályába, hogy megtudjam mit is rejt a sötét. Mivel a zaj ismét abba maradt nem maradtam tétlenül.
- Ki, vagy mi van ott? - kérdeztem a lehető leghangosabban.