Pelham Parkway - Leah & Matthew

Felhörpintek egy korty vodkát - a jobbik fajtából -, majd megdörzsölve szemeimet lépek ki a pub ajtaján. Egy pillanat erejéig azt hiszem, hogy apró csillagok táncolnak előttem a részegséget jelezvén, de hamar rájövök, hogy csak szeretnék részeg lenni. Mostanság nem sikerül a sárga földig leinnom magam és ez igencsak elkeserítő. Folyton az öcsémen és Leah-n kattogok, meg azon, hogy mit csináljak. Ez a legszarabb érzés a világon... a döntésképtelenség. Vagy a tanácstalanság, mert valójában nevezhetjük, ahogy akarjuk, nem fog más értelmet nyerni. Sajnos.
Aki ismer, az tudhatja, hogy én nem az a fajta fickó vagyok, aki bánkódik a viszonzatlan szerelem miatt vagy azért, mert a barátai nem tartják helyesnek életmódját. Nem. Én az a fajta fickó vagyok, aki minderre magasról tesz és csak megy az orra után, hagyja, hogy a Sors arra sodorja, amerre akarja. De most változóban van a helyzet és kezdem azt hinni, véglegesen tropára vágja ez a hülyeség a nem létező szívemet. Elvégre, hány éve is koslatok már Leah után? Százharminckét éve? Körülbelül ennyi ideje nem tudok másra gondolni, vagy legalábbis nem ÚGY gondolni másra. A szex még megy hál' istennek mással is, de a szerelem... rendesen elszúrt mindent az életemben, ráadásul Ezrával is miatta kaptunk össze. Számító dög! De épp ezért ejtett rabul.
Egy közeleső fához vágom az üres vodkás üveget és egy szabad padra huppanok, ami olyan, mintha hullámozna alattam. Halkan elnevetem magamra, végül a támlájára fűzöm karjaimat és halkan dúdolni kezdek valami ismeretlen számot, minek szövege már régesrég kiszivárgott emlékezetemből. Félő viszont, hogy valami köze van Leah-hoz.
- Ha ez így folytatódik tovább, a maradék józan eszemet is eliszom majd... - elvigyorodok a mondat végén és különösebben nem érdekel, hogy egymagamban beszélek a nagy büdös senkinek. Nyilván a csend nem fog ezen röhögni.
Feszültség árad szét tagjaimban és legszívesebben elmenekülnék ebből az átkozott városból. Míg ide nem jöttem, azt hittem, hogy London tök jó hely és alkalmas arra, hogy új életet kezdjek, de tévedtem. Leah-n még mindig pörög az agyam. Az öcsém még mindig nem kedvelt meg. A suli még mindig ultragáz. Így hát tovább szívok... nagyjából az örökkévalóság végéig.

Totális idiótának érzem magam ebben a pillanatban, bár józan eszem mellett szóljon, hogy még megaláztatásban a szerelem miatt nem részesültem és nem is szándékozom részesülni. Mi vagyok én, hogy holmi gyengéd érzelmek miatt a padlóra kerüljek és valami utcalány kaparjon fel onnan, aki esetleg megszán és összefekszik velem egy éjszakára? Sosem voltam a prostituáltak igénybevételének támogatója, de ezúttal lehet, hogy annyira kiborulnék, hogy szükségem lenne egy nőre, aki elfeledteti velem Leah-t. Nem. Ezrára lenne a legnagyobb szükségem, aki magasról leszarja, hogy mi van velem. Én is ugyanezt akarom tenni, de túlteng bennem a testvéri szeretet, amit bár képtelen vagyok kimutatni, mégis érzek.
Amikor a nevemen szólítanak, amit egy kérdésbe fűznek bele, felkapom a fejemet. Máskor tökéletes érzékeimet most bezavarja az alkohol, így csak nagyokat pislogva próbálok rájönni, hogy ki közeledik felém. Dereng valami arról, hogy már korábban is észrevettem ezt a hangszínt, de csak most került hallótávolságon belülre és csak most érdekel igazán, ki halad irányomba.
Aztán megpillantom. Ugyan homályfoltos csillagok is táncolnak arca mellett, de ettől függetlenül ugyanolyan csodaszép és tökéletes, mint minden alkalommal. Ajkaimra mosoly fut ki és azonnal talpra állok, hogy kellőképp elvarázsolja figyelmességem. Elég nagy bunkóság üldögélni egy nő társaságában, aki nem mellesleg felettünk ácsorog. Az én időmben az volt és ezt a szokásomat még nem sikerült teljes mértékben kinőnöm.
- Leah... - mondom, miközben tetőtől talpig végig mérem és elismerő pillantással emelem újra tekintetemet arcára. - Azt hittem legközelebb Ezra oldalán látlak majd. Kellemesen csalódtam. - mondom és hirtelen elkap a vágy, hogy megcsókoljam és a karjaim közt tudjam.
Előtte világ életemben nehezen lepleztem az érzéseimet, most pedig, hogy kissé spicces állapotomban talált rám, még több erőfeszítésembe kerül majd. Nem akarok megalázkodni azzal, hogy küzdök érte... pedig tudja jól, hogy azt csinálom én is és a fivérem is.
- Én épp csak... izé... tudod, bulizok. - vigyorgom és a pub-ra pillantok, ami nincs is olyan messze... vagy mégis? Esetleg a szemem káprázik? Nem igazán érdekel. - Rég láttalak. Már majdnem hiányoztál. - fonom össze karjaimat mellkasom előtt és megemelve szemöldökömet várok. Várok valamire, de konkrétan nem tudnám megmondani, hogy mi az a valami.

Azt hittem, hogy erre a teljesen nyilvánvaló kérdésre magától is rájön majd. Azt hittem, elég már csak kimondanom is az öcsém nevét ahhoz, hogy leessen neki a tantusz, miszerint kicsit féltékeny vagyok, ráadásul nem örülök annak, hogy mindkettőnket szédít. Az volna az okos döntés részemről, ha végre valahára itt hagynám ezt a némbert és keresnék valakit, aki megérdemel engem. Ő meg találhatna valakit, akit kedvére ugráltathat meg valami nevetséges szexrabszolgának használhat. Semmi gondom nincs általában az alkalmi szexszel, de... vele valahogy hosszú távra terveztem volna, csakhogy a helyzet kilátástalan. Nem tud elszakadni Ezrától. Talán sokkal inkább vonzódik hozzá, mint hozzám. Még belegondolni is kínkeserves érzés. Ezért ittam ma este is.
- Nos, lássuk csak... Talán azért, mert százharminc éve nem tudsz dönteni, melyikünket akarod, így ide-oda ugrálsz köztünk, ami be kell valljam, rohadt szarul esik. Szóval, mivel nem velem vagy, így gondoltam, hogy most az öcsémen a sor, hogy élvezze a társaságodat. Innen gondoltam, hogy vele vagy. - mondom vállat vonva, hosszasan kifejtve a véleményemet. Nem is kicsit eredt meg a nyelvem a vodka jóvoltából.
Arcom komor vonásokba rendeződik, mikor közelebb lép és el is felejtem, mennyire dühít a gondolat, hogy ismét csak játék lesz az egész. Mert míg ő kiszórakozná ma este is magát, addig én csak valami fékezhetetlen, undorító érzéssel gazdagodnék, ami kicsit hasonlít a magányra és a reménytelen szerelem érzetére. Miért nem tudja befejezni? Szimplán döntsön... Két vasat nem tarthat a tűzbe.
- Nem akarok úgy csinálni, mintha puszipajtások lennénk. Kezdek ráunni erre az egészre, Leah. - sóhajtom őszintén és visszarogyok a padra, ahol addig egymagamban tökéletes elvoltam. Nem ölelem meg.
Tudom, hogy tisztán érzi, milyen féltékeny vagyok és hogy azért vagyok most ilyen rideg meg távolságtartó, mert arra gyanakszom, hogy a fivéremmel volt, de nem érdekel. Felőlem belém is láthat, akkor sem engedem a felszínre az érzéseimet. Ha már nagy részüknek szabad utat hagytam, legalább a félelmet és a kétségbeesést had tartsam magamban!
- Szerintem nem én vagyok a megfelelő társaság most számodra. - vakarom meg tarkómat, majd felpillantok rá. - De ha nagyon akarod, megihatunk valamit. Már úgy is porzik a vesém... és esetleg vacsizhatnánk is, mert az valahogy kimaradt a programtervből, pedig piszkosul éhes vagyok. - mondom megdörzsölve álmatagon pislogó szemeimet. Nem tudom eldönteni, hogy jó hatással vagy rossz hatással lesz-e a lelkivilágomra, ha most megengedem, hogy maradjon. Nyilvánvalóan az utóbbi fog történni, de vállalom a kockázatot. Pokoli érzés távol lenni tőle.

Pimasz vigyor szökik szám sarkába, mikor közli, hogy összevesztek Ezrával. Tudom, hogy nem helyes vigadnom az öcsém kárán, de úgy érzem, menten szétfeszít a boldogság belülről. Már mióta arra várok, hogy végre észbe kapjon és rájöjjön, hogy nem a fivérem, hanem ÉN vagyok a megfelelő férfi a számára. Hm, azt hiszem elsiettem a dolgokat egy kicsit, ugyanis azt konkrétan nem közli, hogy engem akar, pusztán azt, hogy Ezrával nem ápol jelenleg túl jó viszonyt. Sajnálatos, de valahogy nem esik jól könnyeket hullajtani valamiért, aminek tönkre kellett mennie, hogy aztán én nyerhessek. Imádok győzni. Imádom, ha enyém a főnyeremény és azt hiszem, Leah személyében éppenséggel azt kaptam meg.
- Jól van, jól van. Nem mondtam én, hogy velünk kell lenned, csak kételkedtem benne, hogy vannak még mások is, akik el bírják viselni a gerinctelen énedet. - vonok vállat és nem kimondottan tetszik az a komolyság, amit vonásai tükröznek. Ritkán látni így. Talán tényleg jelentünk neki valamit. - Nem kell magyarázkodnod. A ti dolgotok, hogy mi történik köztetek, szóval én kérek bocsánatot, amiért egyáltalán felhoztam a dolgot. Azzal mászkálsz, akivel akarsz... akár az öcsémmel is. - mondandóm végén egyszerűen elűzöm a ráncokat homlokom közepéről, hogy ne láthassa zavarodottságomat.
Nem tudom elmagyarázni, mi az, amit most érzek, de abban száz százalékig biztos vagyok, hogy ott akarok lenni mellette egészen közel és megcsókolni úgy, hogy érezze, mindenkinél fontosabb számomra ebben az elcseszett világban. Felőlem lehet egy megátalkodott k*rva, vagy egy szende szűz, tök mindegy. Leah kell, úgy ahogy van, és nem tudom, mitől alakult ki bennem ez a gondolat. Az évek, valószínűleg azok tehetnek róla.
Nevetni támad kedvem, mikor készségesen felajánlja, hogy megtudhatom, melyikünket választja. Egyrészt, nem kell nekem, hogy szívességet tegyen, mert ha tényleg fontos lenne számára valamelyikünk - bármelyikünk -, akkor nem játszadozott volna mindkettőnkkel évek óta. Ha van erre magyarázata, hát meghallgatom én azt is. Másrészt pedig, kicsit zavar, hogy nincs itt Ezra mikor egy ilyen fontos döntést közölni szándékozik a nő, akibe mindketten totál belezúgtunk. Mi a franc van akkor? Ezra már nem számít? Vagy nem számít, hogy hallja-e, mert engem úgyis csak lekoptatni akar ezen alkalommal? Jézusom, milyen bonyolult ez az egész szerelem-dolog!
- Nekem aztán mindegy. - mondom a járdát fixírozva, aztán felállok, indulásra készen és az az aprócska kedvem is elszállt már, amit idáig a pia előcsalt belőlem.
Muszáj ránéznem, mikor felteszi a kérdést, ami... ami igazából azt hittem, soha nem jutna eszébe és ami talán nem is foglalkoztatja. De úgy tűnik, mégis. Az arca megbánást és némi zavart tükröz, de semmiképp sem fensőbbségérzetet. Azt a lányt látom, aki megszerettette velem a másik lányt, aki a felszínen van.
- Egyáltalán nem... Csak néha szeretsz szánt szándékkal úgy csinálni, mintha az lennél. Nem igazán értem, hogy miért. - odalépek elé és álla alá nyúlva emelem meg fejét, hogy rám nézzen. - Ha olyan szörnyű lennél, már rég elhúztam volna a búsba ahelyett, hogy hagytam volna, hogy újra meg újra felültess. De még itt vagyok... és bárhogy döntesz, mindig itt leszek. - a filmekben ez a jelenet valahogy romantikusabb - állítólag - és sokkal hatásosabb, de én egyáltalán nem érzem annak. A szavaim igazak... az érzéseim szintén... csak a csend próbálja megfojtani azt, amit mondok.
Még mielőtt meggondolhatnám magam, odahajolok és megcsókolom - a megszokott szenvedély helyett valami egészen más, lágy gesztussal, ami csupa finomkodásról árulkodhat. Ezúttal nem akarok semmi mást, csak ráébreszteni, hogy komolyak a szándékaim. Komoly volt eddig minden, amit mondtam vagy tettem attól függetlenül, hogy ez neki sosem tűnt fel, vagy ha fel is tűnt, hát figyelmen kívül hagyta.

Akaratlanul is mosoly szökken szám szélébe, mikor közli, hogy miért is vesztek össze Ezrával. Lehetetlenség, hogy azért haragudjon rá az öcsém, mert Őt választotta, ami csak azt jelentheti, hogy a nyertes én vagyok. Furcsa könnyedség lesz úrrá rajtam, bár a kétely ott lappang posványos lelkemben, hogy mi van, ha esetleg egyikőnk sem nyerheti el kegyeit. A mosoly azonban szakadatlan vonásaimon és most, ebben a pillanatban tudom, hogy jó helyen vagyok a jó emberrel. A számomra LEGJOBB emberrel.
Emlékszem, mennyire nehezen viseltem régebben, mikor Leah-nak hangulatingadozásai voltak. Kibírhatatlannak tartottam, hogy folyton azt az oldalát mutatja, amit legszívesebben száműznék a világból, de főként belőle. Önző. Akaratos. Hazug. Könnyűvérű. Beleborzongok még most is a gondolatba, hogy más férfi karjaiban is hajtotta már álomra a fejét. Azt akarom, hogy csak az enyém legyen és ebbe az érzésbe némi kisajátítás is vegyül. Önző vagyok, senkivel sem osztozkodnék rajta, pedig ha öntudatlanul is, de ezt teszem már százakárhány éve.
- És te ennek ellenére úgy érzed, hogy jól döntöttél? - kérdezem puhatolózva s mély levegőt veszek, hogy magamba ágyazhassam kellemes illatát.
A csókja éppoly szenvedélyes, éppoly kihívó, mint minden alkalommal, de ezúttal valami mást is érzek benne. Valami többet talán, de nem merek rá mérget venni. Végtelennek tűnő időkig pihentetem ajkaimat ajkain és élvezem, ahogy vékonyka ujjai tincseimbe szántanak. Ezredszerre is átszalad fejemen, milyen fergeteges páros lennénk mi ketten, ha végre beismerné, hogy én lennék a megfelelő ember számára és Ezra soha, de soha nem tenné olyan boldoggá, mint én tudnám.
- Nehezen megy, mert nem akarod. Szerintem sosem akartál úgy igazán megváltozni... bár ki akarna?! Én sem lennék más ember semmi pénzért. Akik szeretnek, elfogadnak így is, akik meg nem... azok nem érdekelnek. - sóhajtom, miközben ujjaim nadrágjának bújtatóiba csúsznak, melyben általában az öv kígyózik végig. - Ezt úgy mondod, mintha nem harcolnának érted száz éve ketten is... akik mellesleg totálisan megvesznek érted. - ráncolom homlokomat és tekintetem a halványrózsaszín árnyalatban tündöklő ajkakra vándorol ismét, bár nem cselekszem.
Azt hiszem, egyenlőre jobb lesz várnom és türelmesen hallgatni. Lehet, hogy nem volt bölcs döntés most azonnal megcsókolnom és bevallani, mennyire fontos számomra, mert újra csak pofára esés lesz a vége... lehet, hogy hibát követtem el, mikor megígértem neki ezt a késői iszogatást... de egyszerűen képtelen vagyok őt visszautasítani. Meg akarom ragadni az alkalmat, ha lehetőséget kapok a bizonyításra.

Zsong az agyam. Attól, amit mond és attól, amilyen hatással van rám már csak akkor, mikor levegőt vesz... mikor kiejti a nevemet... mikor tesz egy lépést felém és egyszeriben minden könnyebb lesz a világon. Az elején piszok nehéz volt elviselnem a tényt, hogy a fivéremből is vámpír lett és hogy ugyanúgy - vagy talán jobban - szerette, mint engem. Belülről mardosott az érzés, hogy kevés vagyok és hogy lassan de biztosan elveszítem majd ezt a bámulatos nőt, aki elcsavarta a fejemet.
Sokszor kívántam éltemben Ezra halálát, aki galád módon magába bolondította Leah-t. Annyira féltékeny voltam, hogy ölni akartam. És öltem is, csak nem Ezrát, hanem más embereket. Ismeretleneket, akik tompítottak bosszúszomjamon, de nem csillapították teljes mértékben. Aztán, ahogy telt és múlt az idő, rájöttem, hogy nincs értelme gyilkolni és siránkozni egy nő miatt. Nem érdemes mindenről lemondani a szerelem miatt. A szerelem jön és megy. A szerelem teremt és öl, de sosem tartja meg a köztes állapotot. Egy részem lemondott Leah-ról, egy részem pedig továbbra is küzdött érte. Sajna, mindig az utóbbi énem győzedelmeskedett és miatta tűnhettem ekkora papucsnak.
Sosem tiszteltem igazán a nőket és sosem küzdöttem igazán értük. Csak most, pár évvel ezelőtt jöttem rá, mennyire tudnám Leah-t szeretni, ha hagyná.
Mindent elmond és értékelem az őszinteségét. A nem létező - vagy elposhadt - szívem hatalmasat dobban és ebben a pillanatban arra is képesnek érzem magam, hogy világokat zúzzak agyon vagy hegyeket ugorjak át. Olyan természetfeletti erő tulajdonosának érzem magam, amilyen csak egy igazán boldog ember lehet. Halvány mosolyba szökken szám sarka és még akkor is mosolygok, mikor ajkait ajkaimra tapasztja.
Derekánál fogva húzom még közelebb és közelebb. Testünk szinte eggyé olvad, mellkasa éhesen feszül mellkasomnak és nem tudok nem gondolni formás domborulataira, melyeket csak a ruha anyaga választ el tőlem. A romantika sosem volt erősségem, ezért nem csoda, hogy a szenvedély igyekszik eltompítani azt, de uralkodok magamon. Már csak az ő kedvéért is, mert kétlem, hogy éppenséggel a szeretkezés verne sátorfát ebben a pillanatban agyában.
- Aggódnom kellene, hogy ezentúl is figyeltetsz majd... mintha házi őrizetben lennék vagy valami. Félnem kéne, hogy lépten-nyomon követni fogsz és nem lesz egy szabad percem sem... hogy mindenről tudni akarsz majd. - mondom idegesen, amit szándékosan tettetek ugyan, de valójában tényleg frusztrálnak a tények, amiket elmondott. - De nem érdekel. Teszek rá, mert nem lesznek titkaim. - vonok vállat egyszerűen és újra finom csókot lehelek ajkaira. Nehéz most nem csak a csókokra gondolni és arra, hogy kezeim vékony derekán pihennek.
Magam mögé pillantok, a pub-ra. Oda, ahol szerettünk volna iszogatni és ahol azt hittem, majd egész mást csinálunk egy kellemes dumálásnál. Még a vita gondolata is felötlött bennem, mert ma este nem számítottam Leah-ra. Tényleg azt hittem, hogy Ezrával van.
- Van még kedved bulizni? Vagy bármi máshoz? - engedem el derekát, pedig igazán nehezemre esik.
A legrosszabb az egészben, hogy mióta elmondta, hogy engem választott, még csak meg sem fordult a fejemben Ezra... hogy mi lehet vele és hogy mennyire szenvedhet. Önző módon csak a saját boldogságomra tudok most gondolni.