Világleírás

- Miről is van szó?

Elvesztem az emlékekben. Még ha úgy is kell töltenem a napjaimat, mintha nem vágyakoznék utána, attól még hű maradhatok hozzá és a közös emlékeinkhez. Nem számít, milyen sok időt töltünk külön, ha erős maradok. Nem szabad azon tépelődni, hogy mi nem történhetett meg közöttünk, inkább arra kell emlékezni, ami már megtörtént.- - - - - - - - - - - -

Az éjszakák egyre hosszabbak lettek és több napon át folyamatosan szemerkélt az eső. Nem volt kedvem kimozdulni a szobából. Második otthonommá fogadtam a könyvtárat, ahol egy időre magamra maradhattam a gondolataimmal. Bár sosem szerettem igazán olvasni, Dante feljegyzései és az egész ősöm írása kíváncsivá tett. A különleges könyv amit a kezemben fogtam és csak néztem így csukva is sokat árult el magáról. Rengeteg dolgot tudott volna mesélni magáról, de jobban érdekelt a tartalma így kinyitottam az első oldalra.

,, Ki itt belépsz ne nézz hátra, ki tudja mit rejt az emberek világa!”

Poénosnak véltem ezt a kis figyelmeztetést, talán azért mert rájöttem az ősök kevesen voltak és féltek valami olyan dologtól amit még nem ismerhettek.

,, Köztük élünk, kedvünkre zabálunk és a szemükben fel sem csillan a kétség reménytelen érzete. Mert sokan esnek abba a hibába, hogy azt hiszik: a Gonosz nem létezik! De igenis létezik, valóságos és veszedelmes. Nem kéne alábecsülniük a hatalmunkat azáltal, hogy nem hisznek bennünk.
Létrehoztunk egy társadalmat, amiben ők csak alárendelt szerepet játszanak. Uralkodunk rajtuk, a vérüket isszuk, szárazra szipolyozzuk a húsuk. Ők a nyáj, a rabszolgáink! A holttestükből építünk bástyát magunknak. Hódolj! Engedelmeskedj! Szaporodj a Mi üdvünkre!
Szeretjük nézni, ahogy szenvednek, ahogy élnek. Mert mi már nem tudunk. Ez kell a szikkadt szívünknek. Minden éjjel gyilkolunk.”

A többi rész unalmasnak tűnt, nem voltam kíváncsi arra, hogyan is sikerült az őseimnek ráébredni arra, hogy tulajdonképpen többre képesek mint azt hiszik.
Különleges szemekkel kezdtem el nézni azt a részt amit kizárólag az általuk nevezett Fenrir leszármazottairól írtak.

,, Fenrir leszármazottainak tartják maguk, akik valamiért képtelenek behódolni nekünk. Nem akarnak a szolgáink lenni, ami persze ostobaság hisz erősek vagyunk. Különös módon ők kedvükre járhatnak a napfényben, nincs szükségük az emberek vérére és egyelőre nincsenek is olyan sokan. Befolyásolhatnánk őket, ha nem oszlana meg a véleményünk. Új faj, új lehetőségek, de vajon irányíthatjuk őket? Van aki szövetségest lát bennünk, egy másik véleménye az, hogy nem helyes barátkoznunk velük, mert ő olyannak látta őket amilyennek közülünk még senki. Telihold volt s, elmondása szerint ha nem vigyázott volna a hatalmas vadállatok még szét tépik őt.”

Kuncogva eszméltem fel, hogy az ősei mennyire félhettek a vérfarkasoktól akkoriban. De rá kellet ébrednem, hogy az ő helyükben én sem gondolkodtam volna máshogyan egy új faj létezéséről. A könyv említést tett arról, hogy miként próbálkoztak néhányan a megszelídítésükkel, de mindhiába. A vámpír nemzetség emberére… bocsánat vérfarkasára talált. A múltban felgyűlt sérelmeket átugrottam, mind-mind egyhangúnak és unalmasnak tűnt. Miért? Mert nem próbáltak meg soha békét kötni és ez zavart, pont ezért kezdtem el valami egészen mást olvasni.

,, Egyikünk fejében sem merült eddig fel a ,, Mi lenne ha…?”, egy ostoba fióka azonban megtette azt amire mi sosem lettünk volna képesek. Beleszeretett egy halandó asszonyba és közli velünk, hogy neki sikerült az ami eddig senki másnak a vámpírok közül. Gyereket nemzett egy halandó nőnek! Ezt még büszkén fel is vállalja. De mi lesz akkor ha valami balul sül el és a csöppség egy szörnyeteg lesz? Erre persze a mi hős szerelmes vámpírunk sem gondol, csak arra, hogy bemutathassa nekünk a művét....
Különös, a kisgyerek igen csak különös, tizenkét éves sincs, de már mindenki csodálja és óvni próbálja őt. Különleges fegyver, talán neki köszönhetően a hatalmunk alá vonhatjuk a vérfarkasokat. De csitt! Mi történik? Atyja vérétől piroslik ajka s, por meg hamu maradt a mi hősünk. Láncot rá! Megölni! Hadd tudja meg miféle büntetés jár neki!”

Szegény. Gondoltam magamban, majd becsuktam Dante könyvét. Nem voltam kíváncsi a múltra, csak a jelen érdekelt, mely mondhatni békés volt. Legalábbis az Elisabeth Irwinben úgy tűnt sikerült némileg azt a látszatot keltenünk, hogy az embereken kívül nem létezik más faj. Miért? Mert változnak az idők és egyikünk sem szeretné, ha az emberek rájönnének az igazságra: Nincsenek annyira egyedül, mint ahogyan azt hiszik.
Az iskola békét és nyugalmat színlel, már évek óta. Ahogy rátettük a kezünk az iskolára és elhitetjük mindenkivel biztonságban van, minden megváltozott a fajok között. Persze rosszakarók mindannyiunk között vannak, nem tagadom, de míg lehet a jó szándék színvonalát fogom tartani.