Jer & Thony ~> Könyvtár

Eljött a pillanat, mikor szükségem volt egy könyvre ahhoz, hogy tájékozódni tudjak. Egy újabb anyaggal szerettem volna kísérletezni, ha már a krém működik, bár a szagán még változtatnom kell, de ahhoz elég egy kis mentát keverni bele, és máris elnyom minden kellemetlen szagot, szóval azzal nem igazán törődtem, helyette próbáltam inkább a fejfájást csillapítani, vagyis bármit feltalálni, ami hasznosabb, mint a mostani vackok, mert például az enyémen semmi sem javít, egy óránál tovább, és már megőrülök, annyira lüktet. De találtam valamit, aminek a felhasználásával elvileg lehetséges lenne, csak tudnom kéne, mivel nem szabad összeeresztenem. Ezért mentem be a könyvtárba, ahol egyébként már minden valamire való könyvet elolvastam. nem csak a kémia és biológia terén ér valamit az eszem, hanem a humán területeken is, szóval minden komolyabb gond nélkül futottam át minden egyes könyvet, mostanában, ha újat akarok, vennem mekk valamit. Így amit most keresek, azt is olvastam már, de mintha lett volna ott mégvalami, az apróbetűs részt kihagytam, néha nagyon felületes tudok lenni. A könyvtár illata nagyon kellemes volt, és a csend is, talán itt el is múlna a fejfájásom, de sajnos a fejemben lévő ötlet kavalkádot nem tudnám elhallgattatni akakor sem, márpedig meg kell szüntetnem a görcsöket az agyamban, hogy ne kelljen idő előtt kinyúlnom. Szeretném megismerni annyira Jert, hogy már a szavai mögé lássak, ha lehet ennél jobban tudni a másik dolgait, anélkül, hogy jársz vele. Beérve a könyvtáros szeme máris felcsillant, eléggé ismert, és meg is nyugodhatott attól, hogy nincs nálam semmilyen vegyi fegyver, így robbanásra sem kell számítania ittlétem alatt, hacsak nem rejtegetek képcsöveket a felsőm alatt, de nem, teljesen tiszta voltam. Hozzálépkedtem, míg oda nem értem próbálam visszaemlékezni a könyv címére, mire csak fejfájást kaptam cserébe, így feladva az egészet, elkezdtem elmagyarázni, amire emlékeztem belőle a tartalmán kívül. - Nagyjából ilyen vastag, és... zöld, a gerince fekete, és a fele már ki van esve belőle - Sikeresnek éreztem a magyarázatomat, mert előttem pontosan egy ilyen könyv lebegett, és ő se nézett teljesen hülyének, hanem megértette, mit szeretnék, és már mutatta is. - Nagyon nagyon hátul, leghátul, drágám, ott is a sarokba, és kérlek vigyázz rá, mert tényleg szétesik, már nagyon régi - Bólogattam, és megköszönve a segítségét, elindultam hátra, kikerülve az asztalokat és a székeket. Útközben megláttam egy nagyon érdekes könyvet, a reneszánsz öltözködéséről szólt, verseken és híres festményeken keresztül mutatva be, így azt is magamhoz kaparintottam, és azzal folytattam  utamat. Üres volt a könyvtár, úgy tűnt, én vagyok az egyetlen elvetemült, aki még valamit a könyvekből akar megtudni, és nem a netről. Elfuserált egy évszázad, de imádom a csendet, szóval nekem ez csak jól jött, mint mindig. Megdörzsöltem a fejem, hogy enyhítsem valahogy a tüzes fájdalmat, majd befordultam az utolsó sarkon, hogy a leg eldugodtabb helyre kerüljek az egész könyvtársan, fejben már a polc is megvolt, kezdtem emlékezni.
De ahogy megláttam, mit rejtenek a polcok, megfagytam. Csak álltam ott dermedten, még a szám is rögtön kiszáradt. Jer volt... az osztálytársammal, Dorothyval, de még csak nem is ez volt az, amitől úgy éreztem, menten kidobom a taccsot, mert tudtam, hogy ez a lány ilyen, mindenkivel csókolózik, aki az útjába kerül, hanem az, amit láttam. Jeremiah megharapta az osztálytársam nyakát, láttam, hogy vörössé válnak az ajkai, ugyanebben a pillanatban bevillant a már határozott emlék arról, mikor a robbanás után engem haraptak meg ugyanígy. Istenem... Te jó Ég! A csóknál őszintén azt hittem, ki fogom dobni a taccsot. A könyv kiesett a kezemből, én pedig nem tudtam nem meredten bámulni a párost. Dorothy az asztalon ült, és nagyon úgy tűnt, hogy fogalma sincs az egészről, de nekem volt, én tudtam, és azt is, hogy Jer rohadtul átvágott. Lassan kezdtem hátrálni, ki akartam érni a folyosóra, hogy ne rejtsenek el a polcok, de egy pillanatra se fordítottam volna hátat Jernek.

Do you want to know a Secret?

Kapaszkodtam egy ideig a könyvbe, mert ez iszonyú volt. A lakótársam egy vámpír, és igaz, hogy nem bántott eddig, vagyis én nem emlékszem rá, de nem egy életbiztosítás, már így is eléggé erősen gondjaim vannak az egészségemmel, és a pánikomnak nem biztos, hogy jót tenne, ha egy vámpír vigyázna rá. Összetört a képem Jerröl, szilánkokra, mintha egy kisfiú elejtett volna egy hógömböt, amitől annyi mindent várt, és úgy szerette. Komolyan a testvéremnek gondoltam Jert, mot viszont azt hiszem, csak jó távol akarok lenni tőle. Butaság volt minden gondolatom róla, és még hazudott is nekem! Persze nem most volt itt az érzelmi hisztinek, tekintve, hogy nem sokáig fog szórakozni az osztálytársammal, é akkor én jövök a kis listáján, azt pedig semmikép sem szerettem volna megvárni. Óvatosan lépkedtem hátra, próbáltam nem engedni a pánikrohamnak, ami erőnek erejével próbált fölém kerekedni. Ha most elvesztem a józan eszemet, akkor esélyem sem lesz semmire, nem mintha egy vámpírral szemben lenne bármi is, de... fogalmam sincs, mire képesek, mi igaz a sztorikból és mi nem, sőt, az a helyzet, hogy még a sztorikkal sem vagyok képben, mert nem nézek filmeket. Így csak hátrálok, míg ő megtörli a száját. Érzem a pánik jeges ujját, ahogy végigsiklik gerincemen, őrült félelmet keltve bennem. Akár földbe is gyökerezhetne a lábam, de a szívem próbál kivonszolni a szobából, távolabb és távolabb, mindenkitől, de főleg a "testvéremtől". Milyen pokolian bolond voltam! Kedvesen mosolygott Dorothyra, eszembe jutott, hányszor mosolygott rám így. Nem tudom, milyen érzés lehet, ha valakinek rátaposnak a szívére, de én most azt éreztem. Benne találtam meg a családot, és ez lett a vége. Nagyon gratulálok magamnak, remélem, soha többé nem fog megtetszeni senki, márminthogy ilyen lehetne közelebbi, mint barát. Nem kell nekem család, remekül megvagyok egyedül. Bár nem vagyok benne biztos, hogy ezek után lesz nekem tovább opció. Nem vagyok elég gyors, éppen hogy kiérek a sarokra, ahol kezdődik a folyosó, Dorothy elmegy mellettem a könyvekkel, és én nem kapok utána, mert tudom, hogy ő van olyan agymosott állapotban, hogy semmit se csináljon. Meg amúgyis, tudom, milyen érzés keríti hatalmába az embert egy ilyen után, jobb is, ha megy. Jeremiah azonnal felém fordul, annyira megrémülök, hogy belemegyek az asztal sarkába, ami nem kicsit fáj, de teszek most rá, inkább szidom magam, emrt a nagy réületben nem fordultam el, és csak haladok hátrafelé egyenesen, így bejutok a következő polcsor mögé, megint elrejtve mindenki szeme elől. Az se nagyon nyugtat meg, hogy egy vörös sál eltakarja előle a nyakam, nem hiszem, hogy ezek után éhes lenne. Körmeim a pulóverem túlhosszú ujjának az anyagába vájom, ezzel elnyomva a reszketésüket. Hátam puffanva találkozik a fallal, nincs tovább. És ami a legrosszabb, ahogy ő közeledik képtelen vagyok már kordában tartani a pánikot, lehet, nem is ő fog kinyírni, hanem egy ájulás. A hasam kezd teljesen felfordulni, és a szívem a max gyorsaságra kapcsolni, a testem nem bírja az ilyen maximális igénybevételt, ezt ő is pontosan tudja! Mégis igyekeztem elfojtani, de túl nagy volt, lüktetve próbált érvényesülni, az ujjaim már zsibbadtak is. Nem akartam semmit mondani, mégis kibuktak a szavak a számon. - Nem képzelődtem, megharapott a végzős... és te tudtad - Ez tény volt, de az, hogy kimondtam, kicsit segített a gondolkodásban. Elkaptam róla a pillantásom, inkább a könyveket néztem, hogy megnyugtassanak, de ezen már semmi sem tudott segíteni. Kapkodtam a levegőt. - Bíztam benned. Csak benned - bököm ki kicsit rekedten, ujjaim a falban próbálnak kapaszkodót találni, de semmi, pedig kezdek elgyengülni. És ekkor, mikor máskor, megszólalt a könyvtáros nő, messziről, gondolom még mindig a pultja mögül. - Anthony kedves, megtaláltad azt a könyvet? - Kérdezte kedves hangon, kiabálva egy könyvtárban, nem szép dolog. Most kérhetnék segítséget. Pillantásomat Jerre emeltem, kék íriszeim találkoztak az övével. Akármennyire is félek tőle, sajnos az a helyzet, hogy ez nem változtathatja meg bennem azt az erős érzést Jeremiah felé. Mert tényleg csak ő volt nekem, és ő.. megölelt. Összeszorult a torkom. - Igen... Igen, megvan a könyv, köszönöm, még egy kicsit maradnék, ha nem gond - Teszem hozzá, és próbálok hangosan beszélni, bár olyan érzésem van, mintha fojtogatnának, és a hangom is rekedt. - persze, hogy nem, maradj csak nyugodtan, szólj, ha ... ha gond van - Bólintok rá, pedig jól tudom, hogy nem látja, de nem is baj. A földet nézem. Nem próbálom kitalálni, mit akar tenni Jer, mert nem akarom tudni.

Do you want to know a Secret?

Tudom, hogy nem számíthatok hosszú életre a betegségeim miatt, nagyon gyenge a szervezetem, és nem egyszer fordultam már magam ellen, hogy a föld alá kerüljek, de az az emberlétemből falad, hogy megpróbálom megvédeni magam más támadásával szemben. Akkor is, ha semmi esélyem sem lenne, mint mondjuk most. Ő egy vámpír, szóval lehetünk őszinték, szemernyi reményem sincs arra, hogy túlélem, ha ő nem akar békén hagyni. Arcom megrándult a verse, és elfordítottam a tekintetem től. Sajnos nem gondolnám, hogy ő a végzetem, az én végem sokkal inkább a betegségem, ő csak útközben beesett, hogy feltúrja. De nagyon rendes, hogy így emlékeztet, végül is, nem féltem eléggé, neki még eszembe kellett juttatni, milyen remek halál vál rám. Oké, ha megöl, na de kínozni nem kéne. Már őszintén sajnálom, hogy betévedtem a könyvtárba, elhiheti, hogy nem utána leskelődtem, nem érdekel, mit csinál a lányokkal, olyan területre még nem merészkedtem a kutatásaimban, hogy az érzelmeket vizsgáljam, bár minden kétséget kizáróan, én lennék rá a legjobb kísérleti alany, az érzéseim mindig a végleteket csapkodják. Láttam, hogy érdekli, mit fogok mondani a könyvtáosnak, de hárítottam és nem fogadtam el a segítségét. Most a legtöbben azt hihetik, hogy ez azért van, mert nem szeretném bajba keverni a nőt, vagy mert tudom, hogy teljesen mindegy, semmi esélye se lenne neki sem, de ez nem így van. Egyszerűen azért tagadom le a szó szerint előttem álló problémát, mert érzek iránta valamit, ami nem hagyja, hogy gondot okozzak neki. És ez sajnos a színtiszta, érdek nélküli szeretet. Az, hogy ő a családom. Akkor is annak tartanám, ha nem csak kicsit inna az emberekből, hanem megölnék őket, vagy fene tudja, az lenne a hobbyj, hogy kiskutyákat öl. Nekem akkor is ugyanaz maradna. Ez sokkal rosszabb, mintha utálnám, akkor el tudnám engedni őt magam mellől. Így viszont falazok neki, mikor, a pokolba is, segtséget kéne kérnem, minden épeszű ember ezt tenné! Elkezdene kiabálni segítségért, meg elfutni, én meg a falba kapaszkodom, és azt remélem, hogy a "bátyám" nem most fogja kitörni a nyakam. Nagyon hirtelen jelent meg előttem, amivel nem kicsit ijesztett rám, úgy hátrakaptam a fejem, hogy lefejeltem a falat. Hozzámért, a vállamat fogta, és én csak néztem rá, nem szóltam, hogy ne érjen hozzám, vagy hagyjon békén. De ami eddig megnyugtatott, most zavarba hozott. Nem válaszoltam semmire amit mondott, mert próbáltam megemészteni az egészet. Az biztos, hogy nem fogom elmondani senkinek. Nem lenne túl sok értelme, és még Jert is bajbasodornám, szóval biztos, hogy hallgatni fogok. Az érzéseim ellen pedig azt hiszem leginkább semmit nem tehetek. Ha most eltolnám őt magamtól, és kiköltöznék a szobánkból, azzal csak azt érném el, hogy hiányozni kezdjen. Igazából semmit sem tudok tenni úgy, hogy nekem ne legyen rossz. A hajborzolásnál elfordítottam a fejem. - Azat biztosra veszem - Válaszolom halkan arra értve, hogy ő erősebb, mint a könyvtáros néni. Igen, lennének kérdéseim, csak az a gond, hogy nem vagyok biztos benne, hogy elhinném, ami választ adna rájuk. Nem tudom, mit higgyek már el neki a mostaniak után. Én mindig őszinte voltam vele, ez van. Lehet, rosszul tettem, de sajnos képtelen vagyok megbánni. Kezdtem megnyugodni, a légzésemet legalábbis már sikerült normalizálnom. Ezt követte lassacskán a szívverésem. Nem tudtam, mit akarok mondani Jeremiahnak, de igyekeztem megfogalmazni, ha nehézkesen is ment, mégis a hangom határozottabb volt, mint a gondolat, amit megfogalmazott - Tudod, hogy hogy érzek veled kapcsolatban, Jeremiah és... azt is tudod, hogy nem árulnám el senkinek, ismersz már ennyire. Ez... nem változtat meg semmit azzal kapcsolatban, amit gondolok rólad. Engem csak az zavar, hogy én mindent elmondtam neked, te pedig nem bíztál bennem annyira, hogy ezt elmondd nekem - Osztom meg vele a gpndolataim, bár nem tudom, minek, mikor eléggé lekezelőenk éreztem a viselkedését. Igen, csak egy ember vagyok, törékeny hozzá képest, és gyanítom, butább is, de a barátom, nem esne rosszul, ha nem nézne teljesen bolondnak. Nem mondom el neki, de ha éhes lett volna, akkor én szívesen segítettem volna neki, már a lét határain belül. - Nem... nem érdekelnek a többiek, Jer, csak te. Te vagy a szobatársam, az érdekel, veled mi van, tőlem akár... nem is tudom, az egész iskola lehetne az, és a tnárok meg tündérek, az sem érdekelne - Vonok vállat az igazságnak megfelelően. Teszek mindenkire, csak a barátomra nem. Rajta kívül még Peter van, de ő tudom, hogy nem vámpír, mert a vér látványára eléjult, így nem túl vlószínű, hogy ő szabadidejében mások nyakára akarna cuppanni. Eltoltam magam a faltól, és kikerülve őt, visszamentem és felvettem a könyvemet a földről, majd a polcról is leemeltem a zöldet, amiért jöttem. Fél kézzel fellapoztam, és megnéztem azt az egy sort, ami érdekelt, majd visszacsúsztattam a helyére, és Jeremiahra néztem. Fogalmam sem volt, mi mást kéne mondanom még neki, így csak szótlanul toporogva néztem rá, mire megtaláltam a hangomat. - hány éves vagy? - Kérdeztem végül meg, ami érdekelt, az összes többi félek, csak megrémisztene, nem szeretnék a kelleténél többet tudni erről az egészről, elijedni mindenkitől az iskolában, tekintve, hogy tudom ki micsoda.

Do you want to know a Secret?

Megrezzenek szavaira. "vajon te mennyit élhetnél ha nem kellene azzal törődnöd bármelyik percben meghalhatsz a betegséged miatt?" Gomboc nőtt a torkomban, és lesütöttem a szemem. Ne mondjon nekem ilyeneket, miért kell feszegetnie a témát? Én is tudom, hogy így van, ez az ára az eszemnek. Nem tart örökké, sőt. Hosszú ideig sem. Fiatalon fogok meghalni, ezt ugyan nem mondták ki az orvosok, de tudom. 210es IQm van, és sajnos nem kaptam hozzá olyan testet, ami kezelni tudja a terhelést, vagy elég vért tud juttatni bárhova, sőt, más gondjai is vannak. Igaza van Jernek, bármelyik percben összeeshetek, és nekem nem élethez való jótanács, hogy élj úgy, mintha bármelyik perc az utolsó volna, mert gyakorlatilag az. És elvesztem Jert, mindent, ami hozzám tartozott, a kísérleteket, a mosolyokat, Jer ölelését, mindent. Egy pillanatra nehezen kaptam levegőt ezekre a gondolatokra, nem valami bíztató jövő, ha egyáltalán ez jövő, és nem csak egy elnyújtott pillanat. Mindegy, nem fontos. Kifújtam a levegőt.
- Nem kell ezzel törődnöm, mert nem tehetek ellene semmit - Válaszolok elcsukló hangon, végre felemelve égszínkék pillantásomat szép arcára és puhán vállat vonok. Az én életem szála már rojtos, foszladozó, vékony, egy szellő elfújja, minek törődnöm vele? Mit tehetnék? Nem erősíthetek rá, nincsene rá gyógyszerek. Ha kicsit sem gondolkodnék talán biztonságban lenne, de akkor nem tanulnék, ha meg tanulok, jön a lavina, és minden elkezd dolgozni bennem. Egyszerűen egy életképtelen rendszer fut bennem. Ahol a fejem több lett, ott a testem adott le, nincs benne semmi, ami erősen tartaná, széthullik, mint egy kártyavár. Talán Jer fog megtalálni, talán egy tanár, vagy bárki más. Rengetegen cserélnének velem, ímg nem tudják meg az árát. Inkább élnék hosszú, átlagos életet, mint ezt, amiben ugyan zseni vagyok, de egy orrvérzés elvisz. Ilyenkor görcsök képződnek az agyamban, összehúzódik, tulságosan is, és a vér néhol áttöri a szövetek falát, ezért vérzik az orrom. Egyáltalán nem vicces. A válaszára megdöbbentem.
- Az nem semmi... de igen, el tudom - Mosolyogtam rá haloványan, majd összevontam a szemöldököm és ajkamba haraptam.
- Hát... akkor elég halált láttál ahhoz, hogy mikor eljön az enyém, már rutinszerűen tegyed túl magad rajta - Keserű, sötét konklúzió, de mindenképp helytálló. Szinte meg se fogja érezni, a velem eltöltött idő semennyi az ő életében. Bár úgy érzem, fontos vagyok neki, hiszen nem ölt meg, pedig megtehette volna, és nem is manipulált, mint az osztálytársamat.
- Egy emberrel kevesebbért kell aggódnom emiatt - Neki nem fog számítani, már csak Peternek, de ő is fiúból van, majd a lányok elterelik a figyelmét, vagy a zene, a játékai, bármelyik, mindig nyomatja úgyis. Mindenki felháborodik azon, milyen tárgyilagossággal beszélek arról, hogy hamarosan csak egy kihülő test leszek, de az az igazság, hogy ha aggódnk rajta csak szörnyen érezném magam, mást nem érnék el.
- Jer... szóval... ha éhes vagy, nem kell levadásznod valakit, vészhelyzet esetén belőlem is ihatsz... nehogy meglásson más - Mondtam cipőmet fixírozva. Felmosolyogtam Jerre, majd visszamentem a könyvtároshoz és kivettem a könyvet.

~~ Pár hét múlva

Éppen a szobában ültem, nem kísérletezgettem, csak ültem az ágyon, az orromhoz passzírozva egy nyomorult zsebkendőt, a vérpacni nőt rajta, a fejem kegyetlenül lüktetett, de ez még nem a vég, akkor elveszteném az eszméletemet, egyszerűen csak... egy nehezebb nap, mégis húzhatok egy strigulát a rohamohoz, annyira nem kellett volna ez most nekem. Nehezen beszívtam a levegőt, majd eldőltem az ágyon. Késő este volt, Jer sehol, kicsit aggódtam érte, remélem, minden rendben van vele... Mostanában nem láttam olyan gyakran a könyvtárban, persze lehet, helyet változtatott miattam. Lehet, éhes... áh, nem, biztos nem. Öklömbe zártam a vére zsebkendőt, majd halk sóhajjal a falnak vetettem a hátam.

Please, eat some pizza!

...:Hetek múltán:...

A kérdésre nyeltem egyet, majd félre billentettem a fejem és az ajkamba haraptam, próbáltam visszaemlékezni, és valamennyire sikerült is. Az emlékre lesütöttem a szemem és elvörösödtem. Nem tudtam, mit szabad mondanom Jernek, mert hát ő is az, és sehogy se akartam megbántani. De végül döntöttem.
- Igen, nagyon fájt. Mert nem közelről harapott meg, hanem távolról hirtelen nekemlendült, és addigra annyira begyorsított, hogy mire a nyakamhoz érd és megharapott, az egész fejemet bevágta a falba, nagyon... erős volt. - Nekem így elsőre egy kígyó jutott eszembe róla, bár annak sokszor az is a célja, hogy fájjon, erről nem igazán akartam beszélni, mert eléggé próbáltam eltemetni a fejemben mélyre, hogy senki se férhessen hozzá, még én sem. Megborzongtam szavaira, miszerint ő ölte meg az embereket, hát igen, ott nem nagyon érezhette magát kényelmetlenül, van ez így... dehát mi meg állatokat ölünk, talán mi se vagyunk többek nekik.

Nehezen tudtam elállítani az orrvérzést, sok zsepi kellett hozzá, a végén már tucatjával fetrengtek az ágyamon a vörös zsebkendők, és még mindig foltokban szivárgott, pokolian zavart, de a sötét megnyugtatott, így nem láttam annyira, hogy vérzik, és ha nem látom, az sokszor olyan, mintha nem is lenne. A legbutább politikát folytatom, mint mindig. Elutasítást. Végül is ez nem a világ vége, sem az enyém, szerencsére el nem ájultam, más meg nem fontos azt hiszem. Léptek közeledését hallottam, nyugodtakat, a szoba felé tartott, így szinte teljes biztonsággal tudtam állítani, hogy ez Jer. Szóval megvan, ez remek, már kezdtem aggódni érte, bár nem tudom, miért, kettőnk közül mégiscsak ő a vámpír, én meg az ember, ha valakinek, nekem kéne féltenem az életemet, én mégse teszem. El vagyok szúrva, az már biztos.
Mikor belépett megdöbbentem, pizza volt nála. Minek az neki? Úgysem eszi meg, nem igaz?
- Hát szia, Jer - Mosolyogtam rá, félresöpörve a zsepiket és felálltam. Kérdőn néztem a pizzára, majd végre összeállt agyamban a kép.
- Azt nekem hoztad? - Döbbentem meg, és őszintén nem értettem. Valami nem volt rendben a szobatársamon, és nem az, hogy pizzát hozott. Máshogy nézett ki, ezt még a félhomályban is láttam. A mosolya furcsa volt. Közel voltam hozzá, így jobban láttam. A szemei üresek voltak, márpedig teljesen biztos, hogy ez Jer. Lenéztem a pizzára, és lassan összeállt a kirakós. Hogy nem láttam a könyvtárban, ahogy kinéz, a kaja...
- Éhes vagy?... mert úgy festesz - Kérdeztem bizonytalanul, megfogva a dobozt, kihúztam ujjai közül. Nem tudtam, mit kéne mondanom, vagy tennem, a legépeszűbb ötlet az lenne, ha elzavarnám, hogy keressen valami ennivalót, de akkor esetleg elkapna valami szerencsétlent, és ki tudja, mi lenne a vége, lehet, hogy jobb lenne, ha olyannal csinálná, akit ismer, és akkor jobban tudná irányítani magát. De ez csak egy gondolat, lehet, hogy hülyeség. Oldalt álltam neki, a pizzát néztem a dobozban, majd felé fordultam.
- Jer... innod kéne - Nem szívesen maradnék együtt egy szobában egy éhes vámpírral, akinek csak nő az éhsége, ahogy telnek a másodpercek. Körbenézek a sötétben, az ajtó zárva, nem mintha menekülni akarnék. A barátom.
- Megharaphatsz nyugodtan - Próbáltam nem a rettenetes másik vámpríos esetre gondolni, ő le akart fegyverezni, Jernek viszont nem kell. Léptem felé egy bizonytalant, ráeröltetni nem fogom, egyszer ajánlom fel, azt vagy elfogaadja, vagy nem kell neki, és éhes marad. Az oroszlánnak sem könyörög az ember, hogy egye meg. Megérintettem a csuklóját.
- Igyál belőlem - Ismételtem meg tiszta kék íriszem az övébe fúrva.

Please, eat some pizza!

Láttam Jerren, hogy iszonyatosan zavarja a vérem illata, dehát már nem is vérzik az orrom! Aztán eszembe jutottak a zsebkendők. Jézus, azoknak is érzi az illatát? Tényleg hiperorra lehet. Szusszanva fordultam el, mikor nagyon ellenkezett, és inkább a pizzára figyeltem, ha már ennyire tuszkolja. Amúgy is kellett egy kis energiát szereznem, hogy pótoljam azt, amit leadtam útközben. Ezért leültem az ágyamra a pizzás dobozzal, és mohón nekiestem. Nagyon finom volt, és még meleg. Útközben rájöttem, hogy akkor járok a legjobban, ha nem faggatom Jert semmiről, mert nem akar beszélgetni, szerintem levegőt sem akar venni, és én nem fogom eröltetni. Rég ettem ilyen finomat, szóval nem kellett sokat böködnie, alig telt el egy kis idő, máris bedörgöltem az egészet, és csak az üres doboz maradt. Jobban lettem, határozottann, bár a kialvatlanságomon ez sem segíthetett, dehát annyi dolgom volt, nem értem rá, csak a fejfájásom múlna máár el, félek, hogy ez csak... növelni fogja az esélyeit annak, hogy megtörténjen a... az. Pár pillanatig csak bambultam magam elé, nem tudtam, mit kéne csinálnom, legszívesebben aludtam volna. Ahogy Jer rámparancsolt, nem fezegettem az ügyét, ha tud várni, tud, én nem vagyok vámpír, hogy értsek ehhez, és vele tényleg soha sem erőszakoskodnék. Helyette a dobozzal törődtem, valamit kezdhetnék vele, valamire csak jó lehetne... Felsóhajtottam, túl tolmpa most az agyam, és nem eröltetném szívesen, a végén még megint elkezdene vérezni az orrom. Felálltam és megöleltem Jeremiaht. Jól eső érzés volt, ezt nem pótolja semmilyen kísérlet, semmilyen okos eszme futtatás, van, amit csak ő tud megadni nekem, van ez így. Szeretetet sem lehet pénzen venni. Bár nekem a slussz poén, hogy pénzem sincs, és nem éltem százötven évig sem, hogy hiperokos legyek. De szeretem őt. A magam bolond módján.
- Köszönöm a pizzát - Nyomtam puszit az arcára hirtelen indíttatásból, gőzöm nincs, miért, csak úgy jött, igazán puszilható arca van. Szinte biztos, hogy ilyen kifejezés nincs is.
Eleresztettem, és visszahuppantam az ágyamra, a fejem a falnak döntöttem és őt néztem. Vacakul nézett ki, és nem hiszem el neki, hogy kibírja, látszik rajta, hogy hamarosan "éhen hal", de nekem mindegy.

Please, eat some pizza!

A dobozt forgattam ujjaim közt, leginkább talán egyfajta rádiót lehetne csinálni belőle, vagy álcázásra használni, és egy óriási műanyag tálcát belerakva marhavében penészt tenyészteni. Az jó lenne, azokkal már régóta szerettem volna kísérletezni, bár ki tudja, hogy Jer hogyan reaglálna ha egy tálcányi vért raknék a szobánkba, lehet, azt már nem fogadná jól. Érdekes, nemrég ilyeneken még abszolút nem gondolkodtam volna, és ha vért akartam volna rakni egy tányérba, mindenféle szívbaj nélkül öntöttem is volna bele, de most elbizonytalanodtam, lehet, mégse kellene. Érdekes. Jól esett, hogy az öccsének hívott, el is pirultam rá, ezek szerint ő is a családja tagjának tekint, nem csak én őt. Ez nagyon jól esik, már nem lennék olyan magányos. Én nem félek tőle, tudom, hogy bízhatok benne, és ezért megengedném neki, hogy megharapjon. Bár így visszagondolva nem volt az olyan remek érzés, mikor a vérem kifolyt a sebeken, de az rosszabb volt, mikor valaki erősen szívta, sietett, minél többet minél kevesebb idő alatt. De Jernek nem kéne, nem fogok elfutni előle, ha már felajánlottam neki, az még áll. Tudom, hogy nem inna annyit, hogy meghaljak, abból neki is csak baja lenne. De egy kicsit az ő szemszögéből is nézhetném. Én élek kettőnk közül, ő az erősebb. Milyen érzés lehet egy sokkal törékenyebb testet a karjaidban tartani? Mikor átharapja a bőrét biztosan tudatában van, hogy mennyivel felsőbbrendűbb, mint a másik, és azzal, hogy a vérét veszi, az urává válik. Tőle függ, hogy túléli-e a másik, vagy meghal, hiszen az életet szívja ki belőle, az energiát. Ironikus, hogy engem ez próbál megölni. Nem félek a lakótársamtól, ez az, amiért átengedném az uralmat magam felett neki. Hogy tegye azt, amit akar. Csillapítsa az éhségét, míg kordában tudja tartani, ne várja meg, míg felé kerül. Mert akkor nem uralkodni fog a testen, hanem puszítani.
Felnézek rá, kezemből kiesik a doboz, pillantásom találkozik az övével. Az ágy beméllyed ott, ahova leereszkedik. Meg fogja tenni, tudom.
- Jer, ettől még az maradok. De te meg a bátyám vagy. Fontos vagy nekem. És egyébként is jobb, ha addig csinálod, míg uralkodsz felette, nem? - Kérdezem finoman, nem eröltetem, annak már vége. Én is gondoskodni akarok róla. A vállamra teszi a kezét, kulcscsontom felett ahol hozzám ér, érzem, hogy lüktet érintése alatt a bőröm, és szívdobbanásaim mintha egész testemet betöltenék. Elhúzza a kezét, feje hajol vállamra. Nem nehéz, alig van súlya. Szerintem Jer még soha nem volt ilyen közel a nyakamhoz. Az ajtót nézi, én is azt fürkészem. Múltkor berontott rajta valaki, hogy megharapjon. Most ugyanilyen szándékkal mellettem ül valaki olyan közel, hogy érzem lélegzetét nyakamon.
- Nem akarat kérdése. Segíteni szeretnék. És nem egy vámpírban bízom meg, hanem benned - Megfogom a kezét, csak, hogy hozzá érhessek, az megnyugtat. Nem mintha félnék, csak... ez nem egy hétköznapi dolog. Nem kell rávennem magam, akarom, hogy jobban legyen, hogy ne legyen éhes, hogy ne legyen feszült. Boldognak akarom látni a tetsvéremet, és ennek érdekében nem sajnálom tőle a vérem. Felé fordítom a fejem, érzem, hogy orra nyakamhoz ér ezzel a mozdulattal.
- Harapj meg, igyál, hogy ne legyél szomjas - Hangom halk, csak ő hallhatja, ujjaim megszorítják a kezét, kicsit bizonytalanul. Tegye meg, mielőtt elijedek tőle. Csak ne eressze el a kezemet. Szívem vadul pumpálja a vért, mintha tudná, mi lesz.

Please, eat some pizza!

Jer nagyon fontos volt nekem, mindig is az volt, a testvérem, az egyetlen családtagom, és ha a véremmel segíthettem neki, akkor azt adtam. Nem vagyok önző, nem Jerrel szemben. Persze nem ez minden vágyálmom, hogy egy vámpír belém mélyessze a fogait, és véremet vegye, de nem állok ellent, ha az a bátyámnak kell. Nem nagyon tudtam mit kezdeni azzal, hogy félt, furcsa volt nekem, idegen ez, persze, én is éreztem felé, hogy meg akarom óvni mindentől, ami csak árthat neki, de ő volt az erősebb, ez volt az egyetlen, amiben én segíthettem neki. Na meg azt hiszem, ő volt az, aki leszedte rólam a  másik vámpírt. Ő már megmentett, most én jövök. Talán ez az egyetlen esélyem viszonozni ezt, ki tudja, mikor jön egy roham, és... nem lesz már többé módom rá. Azt hiszem, nekem az a végzetem, hogy ilyen sötétben lássam a jövőmet. De most a jelenemet kell megvédenem, ami Jer.
Nem húzta el a kezlt, mikor megfogtam. Nagyon jó volt hozzáérnem, mert azzal, hogy kézzelfogható lesz számomra, így nekem nem vámpír, hanem Jeremiah, a szobatársam, a bátyám, a barátom. Nem tekintek rá vámpírként, kivéve most. Most az, mert éhes. Nem tudok mit mondani neki, inkább csak bátorítólag rámsolygok, és kicsit megszorítom a kezét. Nagyon fáradtnak tűnik, biztos az éhség miatt, sajnáltam, reméltem, hogy megharap, szinte jobban érezném magam, ha megtenné. Kicsit oldalra fordítottam a fejem, hogy elérje jobban, bár ő ígyis úgyis elér, attól nem félek. Hirtelen hajolt közelebb, és azonnal nyilalló fájdalmat éreztem, kezem megrándult kezében, majd azt az érzést, amit legutóbb. Hogy a vérem távozik a testemből, a szívem pedig vadul dobogva nyomta a vért neki. Eszembe jutott, hogy jobb is, hogy az ajtó zárva van, mert ha valaki benyitna, totál félreértené a helyzetet. Azt, hogy fogom a kezét, ő pedig a nyakamhoz hajol.
Lassan gyengültem, ahogy ivott, álmosodtam, kezem is már erőtlenebbül szorította az övét. Telt az idő, amikor kihúzta a fogát, az fájt újra, de jobb lett, csak nagyon nagyon elgyengültem. Rámosolyogtam, majd megöleltem finoman.
- Jobban vagy? - Kérdeztem, majd elhúztam a kezem az övéből, és átkaroltam, csak egy kicsit akartam őt érezni, hogy velem van, mellettem van. A testvérem. Mikor eleresztettem még mosolyogtam. Örültem, hogy segíthettem rajta, hogy jobban lett.
- Muszáj aludnom kicsit Jer - Néztem rá bocsánatkérőn, de eddig is fáradt voltam, most viszont majd' leragad a szemem. Bebújtam a takaró alá, majd azonnal elnyomott az álom.


Rettenetes hetem volt, alig tudtam aludni, vagy nem is, nem tudom, miért, de egyre rosszabbul voltam, amit senkinek sem akartam elismerni. Így jutottam ide. Óriási karikákkal a szemem alatt, szinte félholtként strázsáltam a mindenféle kémcsövekkel megpakolt asztal előtt, nem nagyon álltam már meg a lábamon, támasztottam az asztalt, míg a tanár pattogott velem. Mindegy, biológusként vitatkoztunk, ő egyre egyre erőszakosabb lett, amivel én képtelen voltam lépést tartani, vagyis igyekeztem, és ez volt a gond. Az agyam kétségbeesetten próbálta beérni őt, a hadarását. És akkor elkezdett kiabálni velem, és az asztalt csapkodni, méggyorsabban beszélni, és én úgy éreztem, mintha egy kötelet feszítenének bennem pattanásig, iszonyatos fájdalom hasított a fejembe, segélykérőn néztem Jerre, kérlelve, hogy küldje ki, csináljon valamit, ő vámpír, biztosan érzi, vagy hallja, mi történik. A szívem ijesztő sebességre kapcsolt, kapkodtam a levegőt, a vér vadul zubogott ereimben, szemeim csillogtak a láztól, minimum 40°ossá hevült a testem, minden a maxon. Képtelen voltam megszólalni, a teljes kimerülés határán voltam, vagyis nem, ez sokkal rosszabb volt. Szédültem.
- Kérem, menjen el - Suttogtam felnézve a férfire, mire ő döbbenten meredt rám, mert félbe szakítottam, és méginkább kiabált, de most felháborodásában. Csak olaj volt a tűzre, ami már amúgyis behatárolhatatlanul lobogott, pusztítva mindent. A fájdalom a gerincemen kúszott végig.
- Menjen már el! - Kiabáltam rá. A biológusnak kidülledtek a szemei, és őrjöngve távozott. Nem láttam semmit, a fájdalom fehér villanásai kitöltötték a látóteremet, reszkettem egész testemben, ahogy próbáltam küzdeni a kínnal, mely majd' szétrobbantotta a fejem.
- Jer..! Jer! Nagyon fáj - Hnagom kétségbeesett volt, nem láttam, de próbáltam megtalálni őt, és mikor sikerült, tűzforró testem az övének feszült, homlokom vállának támaszkodott, majd a kötél elszakadt. Olyan volt, mint mikor egy inda valami hihetetlenül nehezet tart, és mikor nem bírja tovább hangos csattanással elereszti. Hát most engedett. A fájdalom megszűnt, és hirtelen mindenemben zsibbadni kezdtem. Felemeltem a fejem, kék pillantásom megtalálta az övét, a karjába kapaszkodtam, ami tartott. Kinyitottam a szám, hogy mondjak neki valamit. A vér dőlni kezdett az orromból, és ugyanaz a forróság a fülem mellett is lefolyt, éreztem a nyakamon, ahogy a felsőm beissza, és végigfolyik a kulcscsontomon.
- Fázom... szeretlek - Ezt a két szót sikerült kipréselnem, majd lassan eltűnt előlem minden. A szívverésem lelassult, sok, kis apró dobbanás lett, légzésem felületessé vált, és egyre csak gyengült, én pedig egyre mélyebbre süppedtem a sötétségbe. Néztem Jert, de nem láttam, ha nem tartott volna, már elterültem volna a földön. Nem fájt, csak hideg volt, és egyre hidegebb lett, ahogy mélyebbre süppedtem, mélyebbre, mint az ájulás.

Please, eat some pizza!

Tudtam, hogy nem igazságos, amit Jerrel teszek, hogy vérezve a közelében vagyok, de az volt a helyzet, hogy még soha nem véreztem a fülemből, és nem éreztem ezt, a teljesen biztos jeleit, hogy meg fogok halni nem sokára. És ha ez bekövetkezik, akkor közel akarok lenni hozzá. Hogy azzal távozzak innen, hogy az ő karjaiban vagyok, hogy végül megkaptam valakitől, amire mindig is vágytam. Egy családot. Semmi más oka nem volt annak, hogy a karjai közé bújtam, csak ez, hogy ha teljesen feladja az agyam a szolgálatot, vele lehessek. Neki úgyse számít, ahány évet élt, biztosan rengeteg embert látott már meghalni, és rajtam is túl fogja tenni magát, így azért nem féltem, hogy érzelmileg összeroppan. Csak most úgy tudott a legtöbbet segíteni, hogy mellettem volt. Lehet, ez elég önző dolognak tűnik, de soha nem kértem semmit az emberektől, megvoltam egyedül. Most kértem pár percet.
Ahogy testünk összeért, ujjaim mellkasának támaszkodtak, éreztem, ahogy lélegzik, nagyon nagyon erős volt, én pedig folyamatosan csak gyengültem karjai közt, mintha lélegzeteimmel az életet fújnám ki magamból. Hallottam, hogy kérdezni akar valamit, majd megérti. Meg akartam mondani neki, hogy nem számít, ez az egész nem fontos, én csak egy ember vagyok, és a földön pedig rengetegen vannak, talál magának mást, meg akartam neki köszönni azt, amit adottnekem, hogy boldoggá tett. De csak elnyílt a szám, és bezáródott mindenféle közlés nélkül. Nem volt elég erőm hozzá, max a pillanásomból tudta kiolvasni mindezt. Nem gondoltam, hogy ilyen lesz a halál, de azt hiszem, jobbat nem is kívánhattam volna. A hely ennél megfelelőbb nem lehetett volna, mint hogy távol mindenkitől, és az sem, aki mellettem van. Jer miatt nem féltem annyira, nem pánikoltab azért, hogy mi vár a másik oldalon. Nem, mert ő velem volt.
Mikor elsötétült minden, a fejem a vállára csuklott, és ha nem tartott volna, már a földön feküdtem volna. De fogott, így ránehezedett az egész súlyom, ahogy minden erőm lassacskán elpárolgott. Még hallottam, mit mond. Meggyógyítani? Hogyan? Orrom a nyakához ért, hát kicsit megböktem, minden maradék erőmmel, mintegy kérdezve. Hogy akar ebből meggyógyítani? Már képtelen voltam gondolkodni is, de a hála elöntött felé, hogy legalább ilyet mond nekem. Nem tudtam megállítani, vagy lelassítani az ájulás folyamatát, csak lassan elmerültem benne. Tudtam, hogy ez nem sima ájulás, de Jer illata megtöltötte az orromat, és már nem ellenkeztem.
Távoli érzés volt, mikor belém vájta a fogait, és mohón kezdte inni a vérem. Ha tudtam volna, biztosan elmosolyodnék, legalább hasznos vagyok neki, ha nekem már nem kell, és nem is fájt, ahogy ivott a folyamat gyorsabbá vált, a sötétség sűrűsödött és teljesen magába fogadott. Békés volt, nyugodt, csendes.
Ami utána jött olyan volt, mintha valaki nyakon ragadott volna, és felrántott volna a víz felszínére. Eddig üreskék íriszem, mely Jer felé nézett, megelevenedett, kotrollálatlanul bukott előre a fejem a bátyám karjához a sebre, és megharaptam. Nem tudtam elképzelni, hogy hogyan, hiszen nekem nincsenek olyan fogaim, mégis megtettem, sőt, ezután ujjeim kezére fogtak, hogy ott tarthassam. Mohón ittam, mintha az lenne a célom, hogy minden cseppet visszaszerezzek tőle, amit elvett tőlem, pedig szívesen adtam neki. Nem értettem az egészet, semmit. Mikor úgy éreztem, ennyi elég lesz, elszakadtam a karjától. Érdekes, a vér nem undorított, sőt, vágytam rá, mintha... mintha vámpír lennék. Ijedt pillantásom a bátyámra villant. Mi történik?