Released pub - Jeremiah & Leah & Flora

To: Leah and Flora

What about now?

Teljesen ki voltam nyúlva az ágyamon, olyan érzésem volt, mintha valamit nagyon elfelejtettem és nem tudom mi lehet az. Csak néztem mélyen felfele a plafon felé, azt várva, hogy talán megvilágosodom és rájövők mit is felejtettem el. A hasamra fordultam és elkezdtem keresgélni az üzeneteim között.
,, Te bolond, már megint késel!” Nagy kikerekedett szemekkel néztem az üzenetre és a küldő nevére. Miss Elérhetetlen, ez volt Leah, az egyik osztálytársam, aki szintén vámpír. Bár ami azt illeti sokkal idősebb nálam, több időt megért mint én éppen ezért… tabu a magánéletébe avatkozni. Örülök ha engem eddig nem akart felboncolni, mert biztos megtette volna ha kellőképpen felhergelem. De mivel tudom mivel jár az, hogy el kell viselnünk a félvéreket és a vérfarkasokat nem akarok az első számú ellensége lenni.
Talán pont ezért csalom őt el mindig valahová. Biztos most is erről lehet szó, csak én nem emlékszem rá. Hogy is emlékeznék ha az a kis csöppség megint kért a véremből!? Mintha én valami vérbank lennék. De megígértem az apjának, hogy vigyázni fogok rá, plusz korrepetálom matematikából, mert amihez nem ért ahhoz nem ért és kész. Igen, megint arról a Iason utánzatról beszélek, aki ijesztően emlékeztet rá. Elismerem, hogy nem láttam Iasont kiskorában, de ha ránézek arra a kisgyerekre, már van elképzelésem róla.
Mosolygós arcot vágva írtam vissza Leahnak egy rövid kis üzenetet, hogy pontosan tudjam miről is feledkeztem meg. Pislogtam egy kicsit majd amikor megkaptam a választ, elkezdtem készülődni. A rajtam lévő felső az véres volt, az éjjeli vadászatnak köszönhetően, amikor meg visszaértem a kollégiumba, már lusta voltam átöltözni, így most kell lecserélnem valami teljesen másra. Nem szeretem az ingeket, így mivel tudtam, hogy nem valami bálra megyünk csak az egyik pub-ba cigizni, egyszerűen annak öltöztem aki vagyok. A srácnak, akinek elég egy mosolyt festenie az arcára és a többiek már… hm nem hiszem, hogy mindent megadnának értem, de amíg embernek látszom addig nem fognak félni tőlem és mosolyogva ülnek le mellém a bárban a pultnál, az udvaron a padhoz vagy az órákon éppen.
Az egyik kedvenc felsőmet vettem fel, aminek még kapucnija is volt, ezzel ha nagyon akartam esőben megvédhettem a hajamat. Nem leszek csurom vizes és ázott, eső szagom sem lesz. Most azonban nem esett az eső, a CNN sem mondta be, hogy most esni fog s, mindenki aki csak kimegy az utcára sétálni az vigyen magával ernyőt. Na jó, ilyesmit nem szokott mondani, ha mégis akkor én nem figyelek oda, mert tudom miféle szenny megy a tévében. Beszélnének valami értelmesebb dologról. Mondjuk az emberek hatalmas mennyiségű vért szállítanak a vámpírok feldolgozó üzemébe. Na az ilyesminek örülnék, de mivel a vámpíroknak nincs feldolgozó üzemük és az emberek sosem fognak tudni rólunk, nemhogy vért szállítsanak nekünk, nincs miről beszélnem.
Szóval átöltöztem megannyi gondolat között, magamhoz vettem a mobilomat, kiléptem a szobám ajtaján és bezártam magam mögött. Egyelőre csak az én nevem virított az ajtón, szándékosan, mert én magam kértem, hogy ne legyen szobatársam. Egy: ha embert kapok, azt biztos megeszem az első nap. Kettő: nekem nagy hely kell. Három: jobb egyedül, mint egy nyafogó szobatárssal. Négy: bárkit behozhatok a szobába akit csak szeretnék úgy, hogy közben ne bukjam le, bármit is tegyek.
Hatalmas vigyorral az arcomon ballagtam át a lány kollégiumba és ahogy megláttam Leah nevét kiírva az egyik ajtón bekopogtattam rajta. Tudom, nem szeret várni. De ha egy pillanatra mosolyogva nézek rá, remélem elmúlik a haragja. Ha meg nem, akkor így jártam és kész.
– Mehetünk? – kérdeztem kíváncsian miután ajtót nyitott nekem.
Ő szerintem már rég készen volt és csak rám várt. Azonban nem tehetek arról, hogy az amnézia kerülget egy éhes danpeal miatt.
– Csinos vagy ma. Valld be, hogy csak miattam öltöztél így ki. – viccelődtem egy kicsikét, legbelül reméltem, hogy megérti a humoromat és nem a gonoszabbik felével kell ma szembe néznem. Ha gonoszak vagyunk akkor azt senki sem szereti, éppen ezért kell megjátszanunk magunk, mindegy milyen áron. Nevezhet engem bárki álszentnek, önmagamat… a létezésemet akkor sem tagadhatom meg.
Leahval a Released pub-ba mentünk, nekem az volt a kedvenc helyem, így úgy gondoltam az a legalkalmasabb hely, akár cigizésre is. Mivel a suliban nagyon jól el kell bújni, hogy cigizni tudjunk és én nem igazán szeretek bujkálni – főleg emberek elől nem – tehát ez a legésszerűbb megoldás.

To: Leah and Flora

What about now?

– Vigyázz mert a végén még tényleg elhiszem, hogy miattam öltöztél így ki! – humorizáltam egy kicsikét tovább. Igen, én szerettem mások idegein táncolni, de csak mértékkel. Tudnom kell hol a határ, mit szabad tenni és mit nem szabad. De ugyanez a helyzet a szavakkal is. Olyan sok dolgot mondtam, hogy tényleg kezd mindegyik kimenni a fejemből. Azt sem tudom, hogy kinek mit mondtam amióta rendszeresen etetnem kell szó szerint egy félvért. Még szerencse, hogy csak egy félvérről van szó, nem pedig millióról. Mert azt bizonyára én sem viselném el. Annyi vérben én sem gazdagodom, mert mint mondtam az emberek nem szándékoznak nekünk vért adni csak úgy.
Magunknak kell gondoskodnunk magunkról, ezt azonban a danpealok nem tudják felfogni. Nekik a mi vérünk kell és jó pofizhatunk életünk végéig.
De majd megmondom a kiskölyök apjának is, hogy amikor ő majd halandókat fog küldeni nekem vacsorára én is csak akkor fogom kölcsönbe adni a vérem a félvér kisfiának. Ezekkel a gondolatokkal mentem végig a folyóson, az utcán míg el nem értünk Leahval a pub-hoz. Én már azon törtem a fejemet, hogyan lehetne becsapni az embereket, mert csak ülni az egyik asztalnál és cigizni az fel fog tűnni nekik. Bizony ám! Az ember okos lény, de néha igazán buta tud lenni.
Felsóhajtottam és épp javasolni akartam Leahnak, hogy inkább menjünk el vadászni amikor az egyik szőke kislány a suliból odajött hozzánk.
Kíváncsian néztem rá, hiszen a kicsik nem jönnek úgy oda hozzánk a suliban. Vajon mit akarhat? Nem húztam el a számat, pedig ilyenkor automatikusan ezt tenném. Most mégis visszatartottam a jó szokásomat és érdeklődő pillantást vetettem Leahra. Elj ha elveszti a fejét és a kis csajt pont vacsinak fogja nézni akkor nekem kell majd tennem valamit. A belsőmben képzeletben már hatalmas sziklákat kezdtem tenni a vállamra, amik csak megnehezítették a helyzetet. Nos, így fogja megnehezíteni a békés cigizést a kislány is. De mivel tudom mekkora pofátlanság lenne elküldeni őt innen, hiszen volt bátorsága idejönni és ez nagy szó, mert nem azért… nos nem mindenki jönne ide hozzánk olyan halál nyugodtan mint ő. Végül is ember, elnézhetjük neki ezt a cselekedetét. Na pont ezért bólintottam én egyet, nem törődve azzal, hogy most lőttek a békés két személyes partinknak Leahval.
– Helló! Hát persze. – nem akartam arcátlan lenni, így ugyanúgy mosolyogni kezdtem ahogy ő. Fő az utánzás, az emberek észre sem veszik, hogy milyen színészek vagyunk mi vámpírok. A kislány lehet, hogy okos, de… az én vigyoromon bizonyára nem fog átlátni. Talán csak Leah. Mert ő tudja, hogy amikor mosolygok azt két dologból teszem. Egy: pimaszságból. Kettő: éhes vagyok és nem tudok mit kezdeni a helyzettel. Most inkább az előbbi volt, mint az utóbbi. A tegnap estét sikeresen zártam. Jól megvacsoráztam és csak ez számít.
– Mi járatban erre felé kislány? Nem a kollégiumban lenne a helyed? – érdeklődtem kíváncsian, majd, hogy Leahról se feledkezzem meg felé is intéztem egy kérdést.
– Iszunk ma valamit? – most kivételesen nem a vérre gondoltam, hanem valami italra amit jobb napokon az emberek is elfogyasztanak.

To: Leah and Flora

What about now?

Mosolyogva néztem a közénk téved kislányra. Elképzelésem sem volt arról, hogy lehetett elég bátorsága ide jönni, de tetszik nekem ez a fajta bátorság. Nem is tudtam, hogy a fiatal lányokban maradt belőle még valami. Ha Leah-ra néztem különleges belső röhögés fogott el, ahogy végig méri ezt a szegény kislányt, hát az minden pénzt megért. Kár, hogy nem volt nálam kamera amivel levideózhatnám a jelenséget és megörökíthetném az új generáció számára.
Nem akartam, igazából nem tudtam volna megmentőt játszani ha Leah-ról és az imént idetoppant kislányról volt szó. De egy kis mosoly is elég volna ahhoz, hogy féken tudjam tartani Leah-t, már ha kell egyáltalán. Ennyi ember előtt bizonyára nem akarna egy kislányból vacsorázni. Azt már nem engedném meg, nem, mert nem akarom, hogy lebukjunk. Gondolom ő sem.
Érdeklődve pillantottam rá, amikor leült mellém, majd egy hatalmas vigyorral az arcomon Leah-ra néztem.
– Akkor jó. Én azt hiszem most Bloody Mary-t fogok inni. Tudod mennyire szeretem a színét. – hazugság volt, tulajdonképpen nem a színét szerettem, hanem azt az emléket ami ehhez az italhoz kötött. Egy kiadós vacsora, a háborús időkből. Hej, azok voltak a szép idők, amikor kedvünkre lemészárolhattunk egy-egy satnya kis katonát a harcban.
Amikor a kislány bemutatkozott és elmondta a nevét, hát nem állt szándékomban bemutatkozni. Elég ha én tudom a nevét, neki nem kell tudnia az enyémet, mert idővel úgyis mindenki megtudja. Talán ő nem, hjaj problémás vámpírnak lenni, titkolózni az emberek előtt és olyan rejtélyesnek lenni amilyenek jelenleg vagyunk.
– Jeremiah vagyok. – csúszott ki végül a nevem a számon, már-már megszokásból is és udvarias kézfogásra a kezem. Bár ha érdekelne az, hogy Flora egy halandó kislány és az én barátságosnak tűnő szándékom cseppet sem az, mivel száz százalék érezni fogja milyen hideg a kezem… nos fenn áll a lehetőség, hogy rákérdezzen majd, nem fázok-e. Én meg mit is mondhatnék majd? Hogy ennyire hideg a kezem? Talán azzal példázgathatnék, aki ismer azt tudja az én kezem mindig ilyen, mivel nem kering az ereimben a vér. De a halandók számára ez mindig is furcsa lesz, nem tudják mivel magyarázni csak valami bugyuta betegséggel.
– Örülök, hogy megismerhettelek. – tettem oda halkan ezt a rövidke mondatot a bemutatkozásom végére.
Én a mai este során nem akartam mást, csak a Bloody Mary-met és a jól megérdemelt cigarettát, szerintem ennél többet nem is várhattam el a mai naptól, helyesbítek mindjárt éjszakától. Egy vámpír elképzelése egy napról, éjszakáról vagy bármilyen más teendőkről, legyen relatív és megvalósítható. Minél nagyobb az álmod, elképzelésed annál több gond lesz veled. Igen veled, mert te fogsz gürcölni és vért szürcsölni, nem pedig a másik társad amiből neked nem lesz hasznod.
Mert a vámpírok azok mind haszonlesők, bár egyesek nagyon jól titkolják, az emberi vér, na az sosem fogja elengedni őket. Nem, mert valahányszor üljön le melléjük egy halandó, azt jó alaposan megnézik maguknak és ha látják rajtuk azt mennyire feláldozható az éhségük érdekében, persze, hogy megölik.
– A kollégiumban nem tehetünk akármit, legalábbis én nem éppen ezért vagyok, vagyunk most itt. Hogy elfelejtsem, elfelejtsük azt milyen diáknak lenni. – ez ésszerű elterelő hadműveletnek tűnt, ugyan ki részletezné azt, hogy közben még egy lehetséges vadászatot is becsempészett ebbe a kis kiruccanásba. Azonban én a tegnap este már tönkre tettem az egyik felsőmet, még egyet a mai nap során nem szeretnék bepiszkolni.
– Ahm biztos, hogy egész idő alatt csak kólán szeretnél elélni? – mutattam az éppen előtte lévő pohárkára.
Vicces lenne meggyőzni őt arról, hogy bátran ihat alkoholt mert én Leah-val visszacipeljük őt a kollégiumba, de hazugság lett volna. Biztos ötven százalékban kihasználnánk az alkalmat, hogy nincs magánál és egy icipici vért ellopnánk tőle. Ő azt úgysem venné észre, maximum az enyhe szédülésekből jönne rá, hogy valami nagyon is hiányzik a szervezetéből.
– Oh Leah. Ugye holnap is eljövünk? Vagy lesz valami terved esetleg a következő estére? – kíváncsian fürkészni kezdtem Leah szemeit, abban reménykedve, hogy majd a következő napját… bocsánat estéjét is nekem adja. Csak el ne felejtsem majd, mert van egy olyan érzésem, ha nem jegyzem fel, akkor nem fogom tudni megint és csak némi nehézség árán jövők rá mit ígértem.